Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)
Marosi Ernő: A műemléki örökség
műemléki kutatómunka adatainak összegzéseként és általánosításaként. A valóságban a műemlékes szakember történetíróként jár el, amikor az általa megőrzött emlékeket s azok egyedi történetét általános kontextusba illeszti. Engel Pál a műemléki kutatás által feltárt tényeket történeti forrásokként fogta fel, amelyeket azonban nem szabad csak egyetlen szempontból értelmezni, hanem olyan állapptban kell megőrizni, hogy többféle lehetséges - s esetleg előre nem is látható - értelmezés számára hozzáférhetők maradjanak. Az Engel Pál által tett rövid utalás hívja fel a figyelmet arra, hogy ez a kontextus-teremtés mindig meghatározott értékekre vonatkozik. Ez az érték lényegében egybeesik azzal az értékformával, amelyet Riegl történeti értéknek nevezett, A jelenre vonatkoztatott érdekességben és tanulságosságban a historizmus alapformája jelenik meg. A műemlékekkel kapcsolatos értékelés-problémák nagyon gyakran védelmüknek hivatalos jellegéből következnek, Ugyanis kevésbé a műalkotásokkal szemben természetes kvalitáskérdésekről, nem is a történeti forrásokkal kapcsolatban szükségszerűen felmerülő forráskritikai problémákról van szó, mint inkább a klasszifikáció szempontjairól. Azzal a definícióval, amely szerint minden műemlék, amelynek valamely közösség számára régiség mivoltában esztétikai értéke van, szerencsés esetben nem szemben áll, de mindig párhuzamos az a másik, amelynek értelmében műemlék az, amit hatóságilag azzá nyilvánítanak, s így törvényes védelem alá helyeznek. Civilizált államok igazgatása nem nélkülözheti a kinyilvánított műemlékek {monument classé) fogalmát, ezek nyilvántartásokba foglalását, közöttük fontossági sorrendek, rangsorok, védelmi fokozatok megállapítását, Ezek a jogi praxisnak nagyon fontos eszközei, de semmi közük sincs a műemlék szellemi-kulturális értelemben vett értékstruktúrájához. Erről máig a legteljesebben a klasszikus riegli értelemben vett „emlékértékek" adnak rendszeres áttekintést. Mint e fejtegetések során többször is, ismét ehhez a rendszerhez érdemes visszatérnünk. Mintha csak a műemlékvédelem fent jellemzett, uralkodóan prakticista szemléletmódja hatott volna rá, ennek az alapszövegnek megkésett, 1998-ban kiadott magyar fordítása különös torzulást szenvedett. 29 Mindjárt a címben az eredeti Denkmalkultus szó helyett „műemlékkultusz" tűnt fel, s nem sokkal alább, a Denkmalswerte fordítása: „műemlék értékek". Ez az első fejezet címe, amely eredetileg az emlékértékekről és azok történeti fejlődéséről szól. Lényege éppen az, hogy az emberiség történetében az emlékek többé-kevésbé állandó szerepet játszanak ugyan, de a műemlékvédelem, vagyis az emlékekkel történeti, illetve művészi értékük miatt való törődés csak viszonylag újabb keletű fejlemény, Ezek az értékek egy-egy civilizáció mentalitásának, gondolkodásának, a világban való tájékozódásának általános, kollektív és nem személyes, immanens jellemzői. Annyira azok, hogy velük Riegl korok és társadalmak erkölcsi alapmagatartását, nemcsak elődeik kulturális hagyatékához, hanem a természethez való viszonyukat is jellemezte, Napi tapasztalatunk, s alapvetően meghatározza a mai műemlékvédelem minden munkájának lehetőségeit is, éppen az emlékfogalomnak s az e fogalommal kapcsolatos érdek nélküliségnek vagy különféle érdekeknek változó érvényesülése. A mesebeli „adófizető polgár" elvárásaira való, egyre szaporább hivatkozásnak semmi köze sincs a kanti érdek nélküli tetszés formulájához! Az érték immanens kategória, s az a műemlékekkel foglalkozó tudományos és gyakorlati tevékenységek számára is, A műemlékvédelem csakis a mindenkori társadalom értékrendjének hordozója és megvalósítója lehet, magát attól nem függetlenítheti. Többek között ezért sincs értelme annak a feltevésnek, mintha az érték valamilyen aktusban, ítéletben lenne kifejezhető vagy megjeleníthető, amit az „értékelés" szó sejtetne. Volt persze, a művészettörténetnek s a műemléki tevékenységnek is oly korszaka, amely nem zárta ki az emlékekfölötti ítélkezést, összevetésüket egy normával, Ez a normativitás mindenekelőtt a műemlék-fogalomnak határozott korszakok hagyatékára való korlátozásában nyilvánult meg: a 19. század végéig a barokk, a 20. század végéig a 19. század végétől a 20. század korábbi szakaszaiig elsősorban a közvetlenül megelőző stíluskorszakok esztétikai diszkriminációjáról volt szó. Elvileg a régmúltnak a közelmúlttal szembeni kijátszásáról, de gyakorlatilag a régiségen belül is a régivel szemben a még régebbinek hangsúlyozásával. Ha ez a diszkrimináció csak elméletben nyilvánult volna meg, ugyancsak szóban korrigálható lenne. Mivel azonban az eufemisztikusan szelekciónak nevezett művelet a valóságban pusztítás, eredménye visszafordíthatatlan. A normatív művészetszemlélet a 20. század elejétől kezdve lényegében elvesztette létjogosultságát. Ebben a tekintetben a műemlékvédelemben aligha fedezhetjük fel azokat a konzekvenciákat, amelyek például Marcel Duchamp vagy Joseph Beuys radikális szemléletváltozásából következnek. Ismereteim szerint a műemlékvédelemben nincs érvényes értelmezése annak az elvnek, amely például arra az álláspontra helyezkedik, hogy művészet az, amit annak tekintünk. Ha így van, jelenleg a műemlékvédelem a művészetnek más fogalmán alapul, mint a múzeumok munkája, a művészeti kiállítások és galériák tevékenysége, a műkereskedelem stb. Hans Beltinget kétféle művészetfogalom egyidejű létezésének diagnózisa késztette A művészettörténet vége? provokatív és figyelmeztető kérdésének megfogalmazására. 30 Eltekintve attól, hogy nyilván nem független a művészettörténettől, hogyan hangozzék ugyanez a kérdés a műemlékvédelemre vonatkoztatva?
