Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)

Tóth Sándor: A romanika a magyar építészettörténetben

maiak jelentik. A romanika részesedése a szövegből hozzáértve az alaprajzokat, talán tizenöt épületről - mintegy hatodrésznyi, a következő műemlékjegyzékből és fotóanyagból inkább csak tizedrész körüli. Az igen szűkszavú ismertetésből csupán két-három mozzanatot érdemes kiemelni, Az ezredforduló előtti időkre vonatkozólag - Zalavár, Feldebrő, Tamaszentmária kapcsán - felmerül a „preromán" megjelölés. Előjön a „pécsi műhely" kifejezés is, a 11. század vége és az 1180-as évek közötti időszakra vonatkoztatva. A következő időszakot „a francia hatás" - Esztergom és kisugárzása, ciszterciek vezeti be, amelytől a megerősödő főurak „családi monostorokat" építő tevékenysége - említve Lébény, Ják, Zsámbék mellett Ákos és Boldva - elkülönülni látszik. Ezekben - a „preromán" szótól eltekintve - újfent a kétkötetes művészettörténet előszele érződik.

23 1961-ben, az utóbbi mű második kiadásának évében, a sokszorosításból ismert Magyar építészettörténet cím ímppzáns kötet homlokán jelent meg, Ezt az akkor már nagy öregnek számító Rados Jenő írta, közel két évtizeddel előbb Zádor Anna építész szerzőtársa a hazai klasszicista építészetről szóló, azóta sem felülmúlt összefoglalásban,

24 A terjedelmes bevezetésből kitűnik, hogy a szerző szemében könyve a téma bizonyos „szinten megkísérelt első összefoglalása." Az előzmények közül csak Bierbauer „népszerű" könyvét, az egyetemi jegyzeteket és a művészettörténeti összefoglalásokat említi, amelyekben azonban „speciális építészeti szemlélet" csak „hiánycsan" jelenhetett meg. E szemlélet igénye indokolta, hogy az előmunkálatok elégtelensége ellenére, „a hiányok, pontatlanságok és tévedések ódiumának vállalásával" létrehozza művét, amelyben a teljességből „megfontolt rostálással és kellő mérséklettel" igyekezett „a mindenkor legjellegzetesebbnektetsző sajátosságokat" kiemelni. „Építészetünk magyarságát" abban lelte meg, amiben lehet: a többnyire még az újabb időkben is idegen nevű mesterek „műveikben az itteni igényeket testesítették meg".

25 A kötet valóban a téma első olyan összefoglalása, amely kézikönyvnek nevezhető. A szöveget jó minőségű fényképek és reprodukciók, valamint összehasonlíthatóan léptékezett - bár többnyire kis méretű - alaprajzok tekintélyes számban kísérik. A könyv végén gondosan kidolgozott bibliográfia, valamint - először a műfaj történetében - kétféle mutató található. A tartalom áttekinthetően rendezett, az olvasó számíthat arra, hogy a tárgyalt dolgokban megkapja a legszükségesebb tájékoztatást. A munka igazán jól használható mindmáig legalábbis a témával való ismerkedés szintjén. A román stílusra vonatkozó fejezet - terjedelemben mintegy kilencede az érdemi tárgyalásnak - a második: az első az előzményeket illeti, amelyek közül természetesen a római emlékanyag a legszámottevőbb. Ezt itt sikerült úgy beilleszteni a magyar építészettörténetbe talán - , hogy ne tűnjék ahhoz tartozónak. A határ azonban az ezredforduló: „Architektonikus szintű magyar építészetről" csak ettől kezdve lehet beszélni, mondja a szerző a román fejezet első mondatában. így a feltárt zalavári (récéskúti) templom mellett - az akkori keltezésnek megfelelően - a „preromán" feldebrői is az előzmények közé került, nem beszélve „A vándorló és honfoglaló magyarság építészete" cím alatt említett 11. századi palmettás kőfaragványokról, amelyeknek díszét Díváid óta szerették 10. századi magyar ötvösművekre visszavezetni. Egyébként Rados nemigen követte a modern felfogást: a tatárjárásnál lezárt román fejezetet Pasteiner módjára osztotta ketté, ideértve az 1173-as évszámot is. Pasteinerre emlékeztet a szerzőnek az a törekvése is, hogy a tárgyalt épületeket műfajok szerint csoportosítsa, de ez a szempont a második részben keveredik az építtetők bierbaueries hangsúlyozásával, amiből aztán zavar is támad: a „királyi és főpapi" építkezéseket követő „Szerzetesrendek apátsági és egyéb templomai" című alfejezetben természetesen szerepelnek a nemzetségi menpstorok is, de ezek sommázata már másik cím - „Nemzetségi, kegyúri és falusi templomok, kisebb körtemplomok, kápolnák" - alatt jelenik meg. Ezt már csak rövid eszmefuttatás követi a világi építészetről, - amelynek esztergomi fő emléke a székesegyházakkal együtt az első alfejezetben szerepel.

26 A román fejezetet 58 ábra illusztrálja, amiből 24 építészeti felvétel, többnyire alaprajz - nem több, mint Foerk könyvecskéjében. A szöveg az, ami jóval kidolgozottabb és rendszerezettebb, - a történeti folyamatokat és a tipikus vonásokat mégsem könnyebb felismerni benne, Ezt nemcsak a műfajok szerinti tagolás nehezíti, hanem az a törekvés is, hogy az épületek ismertetése lehetőleg egész történetüket tükrözze, ideértve a helyreállítási adatokat, - függetlenül attól, hogy a könyv végén külön fejezet foglalkozik a műemlékvédelemmel, így az átfogó megállapítások, elszakadva az emlékek ismertetésétől, bevezető részekbe szorulnak, ahol a történeti és építészeti vonatkozások együtt szerepelnek, Rados átfogó megállapításai ugyanakkor ritkán eredetiek, és a különféle kölcsönzések között olykor az összhang sincs meg. Nyilván Biebauertől ered pl. a Szent István-kori „elasz és délnémet" befolyásra vonatkozó fejtegetés, amely „a Regensburg Szt. Emeram templom" [sic!] említése folytán a háromapszisos típussal is kapcsolatba kerül 27 Az a megállapítás, hogy „erősen ókeresztény jellegű" „legkorábbi székesegyházaink" két alaptípusa három-, illetve egyapszisos szentélyű, talán Gerevich Tibortól való, de Foerk nézeteinek is megfelel. Ugyanakkor a háromapszisos típus fő példájának, a pécsi székesegyháznak az építését Rados a kétkötetes művészettörténethez, azaz Dercsényi felfogásához igazodva „a XI, század végétől a XII. század közepéig" terjedő időszakra tette.

28