Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)

Marosi Ernő: A műemléki örökség

lyetartón elvégzett beavatkozásnak visszafordíthatónak kell lennie."

22 A felsorolt eljárásoknak behelyettesítése a műemlékvédelmi praxis megfelelő elemeivel egyáltalán nem nehéz feladat, Nehéz maga a szemlélet elfogadása. Jellemző - és jelentős metodikai szakadékot jelző félreértésként említhető az a magyar kongresszusi referátum, amely egy, a képrombolás történetével foglalkozó kongresszusi szekcióban mutatta be, hogyan tűntették el magyar szobrász-restaurátorok egy sor szobor szándékosan előidézett sérüléseit - nyilvánvalóan egy, a ma általánosnak mondható konzerválástól különböző restaurálás-elképzelés jegyében.

23 A beavatkozások visszafordíthatóságának követelménye különös figyelmet érdemel: benne a természettudomány empirikus tapasztalatszerzésének az az alapelve jut érvényre, amely a megfigyelések és kísérletek el•lenőrizhetőségét és tetszőleges megismételhetőségét írja elő. Nem kevésbé jelentős az a számos jelenkori restaurálást kísérő heves vitákban (pl. a vatikáni Sistina falképei, Firenze, Brancacci-kápolna-beli freskók

24

) megjelenő belátás, amely nem tekinti többé érvényesnek „kisebb", „felszíni" illetve a „lényegi" beavatkozások megkülönböztetését. Az egyszerű tisztítás is interpretatív, radikális beavatkozás a műalkotás egész organizmusába, megváltoztatja, az értelmezés elemeivel telíti annak megjelenését. A magyar múzeumi restaurálásoknak éppúgy hiányzik a kritikája, ahogyan a műemlékvédelemé is. A MŰEMLÉKVÉDELEM MINT MŰVÉSZETTÖRTÉNETI FORRÁSKUTATÁS

25 A műemlékek állagbiztosítása - egyéb, etikai megfontolások mellett - mindenekelőtt tudományos érdek, az örökség kezelésének abból a kötelezettségéből adódik, hogy utódainknak mindenekelőtt nem értelmezésünk, hanem a ránk hárult hagyaték tovább örökítésével tartozunk. Célszerűnek látszik a műemlékvédelem tudományos feladatkörének áttekintésében tömör definíciókra szorítkozni. A műemléki munka (mind az épületrégészeti kutatás, mind a restaurátori beavatkozás) mindig történelmi folyamatok megismerésének módszere, olyan empirikus ismeretszerzési mód, amelyet más, írott források csak ritkán helyettesítenek. Az első definícióban a lehetséges más tudományos forrásértékektől eltekintve, egyedül a művészettörténetre vagyunk tekintettel. A műemlék művészettörténeti emlék, vagyis olyan emberi alkotás, amelyet a) esztétikai értéke, kvalitása alapján művészeti alkotásnak ítélünk, b) benne a művészet egyetemes történetének tanúságát ismerjük fel. E kettős definíció első tagja szinkrón viszonylat: az esztétikai értéket, a művészethez való sorolást a jelenkori ízlésítélet mondja ki. A második elem diakrón, történeti: a műemlék nem általában véve történelmi tanúságot hordozó tárgy, hanem csak a művészet egyetemes és általános fogalma szempontjából. Per definitionern a műemlék a művészettörténet tudomány fogalma; az összetett szó előtagja érvényét az emlék sokoldalú fogalmán belül a művészeti értékre szűkíti, A műemlékfogalom definíciója tehát egyedül a művészettörténet belügye: ebben sem az egyházi kultusz szempontjainak, sem hivatali pragmatizmusnak, sem jogi, politikai szempontoknak nincs semmiféle illetékessége. Különösen pontos, a történeti hagyományokat és változásaikat is tekintetbe vevő distinkciót igényelne a művészettörténet emlékfogalmának elhatárolása az emlék régészeti, illetve történeti értelmezésétől. Az emlék szó a művészettörténet tárgyát jelzi, a műalkotást, meghatározott időhöz való kötöttségében. A művészettörténeti módszer egyik alapvető paradoxona, hogy az emlék mint műalkotás e tudománynak tárgya is, forrása is, Hans Tietze 1913-as rendszerezése szerint az emlékek a művészettörténet közvetlen forrásai,

26 Tietze osztályozásának fontos alapelve a művészet-fogalom tudatossága. Szerinte az emlékek közül szándékoltak azok, amelyek tulajdonképpen műalkotásként, esztétikai célok érdekében készültek: ahogyan a modern művész festménye, vagy - a reneszánsz óta az építőművészet alkotásai, Tietze felfogása szerint szándékolatlan emlékek pl. az emlékművek (Rieglnél ezek „szándékos emlékezési értékkel" vannak felruházva), mert állításuk nem esztétikai indítékú akarat eredménye. Nyilvánvalóan szándékolatlan emlék továbbá minden olyan mű is, amely a „művészet korszaka" előtt készült: pl, középkori templomok, várkastélyok stb., vagya mindenkori művészetfogalom kiterjedésén kívül: pl. hadi, közlekedési vagy ipari létesítményként, a mindennapi életet - akár városit, akár parasztit - szolgáló gyakorlati létesítményként, mérnöki műtárgyként. Ezeknek műemlékként való definíciója tehát a művészet modern fogalmának Időben és érvényben való kiterjesztésén alapul. Ez a kiterjesztés elvileg módot ad arra, hogy beleavatkozzunk a régiségbe, manipuláljuk, meghamisítsuk. Az alapkérdés a történetileg kapott szubsztanciának, az „örökség" tárgyának megkülönböztetése a hozzátételektől. Ez a megkülönböztetés tulajdonképpen azonosítás, Ezt a fogalmat meg kell különböztetnünk az ebben az összefüggésben használt másiktól, a hitelességtől. A fent vázolt összefüggések közül a hitelesség a modern művészetfogalomra, a mi művészetfogalmunkra vonatkozik, s azt fejezi ki, hogyan illik bele az e felfogás alapján koncipiált emlék a művészet egyetemes történetéről nyújtott aktuális diskurzusunkba. A hitelesség kontrollját és garanciáját a jelenkori történelmi felfogás adja. Az emlék csak a művészettörténeti diskurzus keretében eleven: „Csak az objektív, amiből hiányzik a