Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)

Marosi Ernő: A műemléki örökség

Ezért a hitelesség kritériumai korhoz kötöttek; nincs okunk kételkedni abban, hogy a historizáló purizmus restaurálásainak eredményei, amelyeket utóbb elősze­retettel „visszarestauráltak" {Entrestaurierung), ebben az értelemben ne lettek volna éppoly hitelesek, mint az, amit belőlük a magunk kritériumai szerint alakíthatunk. A hitelesség követelménye a riegli történeti érték ka­tegóriájával esik egybe; a historizmus alapelve, A 19. századi magyar irodalomtörténetből is jól ismert; minde­nekelőtt Arany János gyakorlatából. Az ő sajátos histo­rizmusának sokat vitatott központi tényezője volt a régi­ség megismerésén s a korhűség követelményein ala­puló „epikai hitel" elve. 14 Ez a követelmény összefügg Aranynak azzal a törekvésével, hogy eposzaiban mint­egy rekonstruálja a hiányzó magyar epikai költészetet: a műköltószettel helyettesítve a naiv epika elpusztult vagy meg nem született alkotásait. Vojtina Ars ppeticájának szállóigévé vált intése („Költő hazudj, csak rajt'ne fogja­nak!") úgy olvasható, mint e sajátos, a nemzeti mitoló­gia historizálásán fáradozó költői magatartás veszélyei­nek tudatosítása. Arany költői módszere nem kivételes, hanem tipikus: a kör, amelybe illeszkedik, a Macpher­son-i hamisítványoknak bizonyult Ossian-költemények­től a finnek, észtek nemzeti eposz-kompozícióiig s a wagneri zenedrámák történeti mítoszaiig igen szélesen vonható meg. 15 Ipolyi Arnold Magyar mythológiája az Arany hun-magyar eposzaihoz hasonló elképzelések je­gyében és hasonló irodalmi mintaképek befolyása alatt született. Az ő közvetítő szerepe az irodalom és a régé­szet, illetve műemlékvédelem között nyilvánvaló. A hitelesség körül folyó jelenkori viták középpontjá­ban mintha a „csak rajt'ne fogjanak!" szorongása állna. Innen a „szabályok" keresése, a „még" megengedhető és a „már" nem elfogadható eljárások kínos mérlegelé­sével kutatott igazoló szándék. Mintha a hitelesség egy szerencsésen megtalált formulával s annak alapján megalkotott, további reflexiót nem igénylő recepttel biz­tosítható lenne! A szituáció a maga bizarrságában vala­miképpen a birkózásra emlékeztet, ahol elegendő a szabad és a klasszikus görögségre hivatkozó (tehát ugyancsak historizáló), kötöttfogású válfaj megkülön­böztetése. Egymással versengő, a beavatkozások szabadsá­gának vagy az általuk elért hitelességnek növekvő vagy csökkenő mértéke szerint rendezett sorok vannak for­galomban. Mivel nem igazi fogalmak, hanem eljárások, beavatkozások eleve sokféleképpen értelmezett cím­szavai, eltekinthetünk taglalásuktól, s magukra a felso­rolásokra érdemes ügyelnünk. Riegl régiség- és patina­kultuszának gyökerei addig a harcig nyúlnak vissza, amelyet a bécsi művészettörténeti iskola indított Fried­rich von Schmidttel szemben, a Stephanskirche Riesentorjának megkíméléséért. Moritz von Thausing a historizáló beavatkozásokat betegségnek [Phyloxera renovatrix) bélyegezte. 16 1900 körül jelszószerű szem­beállításban a konzerválás került ellentétpárba a restau­rálással, 17 Manapság árnyaltabb sorozatok teszik ne­hezebbé az eligazodást az alapvető szándékok között. Az egyik szerint pl, lehetséges konzerválás, restaurálás, helyreállítás, rekonstrukció. 18 A hitelesség közkedvelt példája az anastylosisnak nevezett eljárás, legyen szó pusztán ledőlt építőelemek eredeti helyzetének vissza­állításáról vagy valamely szerkezeti elem hiányainak egyéb (jelentős részben ízlésbeli) kritériumok alapján va­ló pótlásáról, amiben különböző logikai elemekre szo­kás hivatkozni (pl. az oszloprendek szabályai, propor­cióelméleti normák stb.). Tetszés szerint konstruálha­tunk hasonló felsorolásokat, mint pl.: konzerválás, reno­válás, restaurálás, rekonstrukció; vagy akár: karbantar­tás, tatarozás, felújítás, helyreállítás, adaptáció, újjáépí­tés. 19 Megjegyzendő, hogy hasonló, a hitelesség köve­telményére vonatkoztatható műveleti fogalmak elrende­zésére, radikálisabb példa is van: pl. konzerválás - re­konstrukció - kiállítás/díszletezés {Inszenieren) w Az al­kalmazott terminusok többségében már a nyelvi zűrza­var is nehezíti az eligazodást, mivel az e műszavakban rejlő, technikai műveleteket jelző igetövek rendszerint az építés (struktúra, konstrukció) szinonimái, Egyszerűbb a helyzet az igekötőkkel: a (vissza-, helyre-, újra jelentésű) re praefixum jelenléte meglehetősen biztos jele a retros­pektív, valaha volt, feltételezett állapotok érvényre jutta­tását célzó szándéknak. E műveleti fogalmak - vagy inkább csak elnevezések - között tehát elvi különbség nincs. Az épületarcheoló­gia megszokott kifejezésmódja szerint valamennyi olyan beavatkozást jelent, amelynek eredménye az épületnek önálló alakja, vagyis különválasztható építési periódus. Korrektív műtéti beavatkozások az épített organizmusba, valamely koncepció (egy hipotetikus múltbeli állapotról alkotott kép) megörökítése érdekében. Utópisztikus jel­legében tragikomikus erőfeszítésről van szó, ugyanis ki­indulópontja az a feltevés, hogy a beavatkozás prepará­tumként izolálja tárgyát környezetétől, vagyis a munka eredményeként kialakuló állapot a műemlék utolsó épí­tési periódusa lenne. Ez az idő megállítására tett erőfe­szítés látszólag kenzervatív beavatkozás, mert ambíciója eredményének véglegesítésére irányul; mégis elvileg meg kell különböztetnünk a valóságos konzerválástól, mert a fenntartást ez esetben a szelekció aktusa előzi meg, Az idő megállítása, az utolsó építési periódus lét­rehozása pedig csak illúzió: a természeti környezet okoz­ta degradáció s a funkcióváltozásokat, alakmódosításo­kat előidéző szociális hatások a történeti preparátumra tovább hatnak (s annál inkább, minél sikeresebben for­málták újjá). Nem utolsó sorban: minél pregnánsabban érvényesültek létrejöttében a korhoz kötött történeti ide­álok, annál biztosabban válik ezek szükségszerű elavu­lásával elfogadhatatlanná az eredmény.

Next

/
Thumbnails
Contents