Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 (Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13; Miskolc. 2006)
VISSZAEMLÉKEZÉSEK, SZAKMAI ÉRTÉKELÉSEK, ELEMZÉSEK
„Vadrózsa" című operettet adják elő a gyári munkás étteremben, melynek befejezéseként tánc reggelig. Az 1940-41-es és '42. évre mindig jobban és jobban rányomja bélyegét az új világháború. A világégés szele már megérinti Hazánkat is. A termelés tempóját fokozni kell. Az üzem létszáma állandóan emelkedik. Még egyszer, 1941. februárjában nyílik alkalom arra, hogy a munkából kiszakítva magunkat az újgyőri munkásotthonban egy bált rendezhetünk, ahol a fiatalság hajnalig tartó tánccal szórakozhatott, de egyébként az állandó 12 órázás fokozott mértékben igénybe veszi a dolgozók erejét. Természetes, hogy a kimerült munkások figyelmetlenebbek lévén többször fordul elő az üzemben kisebb-nagyobb robbanás és baleset, de szerencsére egyik sem súlyosabb kimenetelű. Még súlyosabbá teszi a munka végzését a rendszeresen teljesítendő légó szolgálat is, mert a viszonylag kis férfi-létszámú dolgozók a napi 12 órás munka után, még éjszakánként is szolgálatot teljesítenek. A lázas munkában szinte repül az idő, elérkezik 1943 tavasza. Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő és mit tartogat számunkra a holnap. Szép napos időre virradunk május 28-án, nem sejtve, hogy ez a nap lesz „Ázsia" történetének fekete péntekje. A reggeli órákban hatalmas detonáció rázza meg az üzemet. Lángnyelvek csapnak az ég felé. A 17-es épület felrobban és 10 becsületes magyar munkás életét követeli áldozatul a munka. Megrázó jelenetek játszódnak le s a munkatársak egy emberként állnak sorba, hogy mentsék, ami menthető. Sajnos, hogy szerencsétlen társainkon leglázasabb igyekezetük sem segít már s mire a nap újra felkel, Bodgál Margit, Kerékgyártó Teréz, Kerékgyártó Ilona, Tóth Pálné, Szermán Anna, Pavlik Ilona, Sipos István, Rudolf Ferencné, Csapó Irén, Kalivai Valéria örökre befejezik a munkát, örök mementóként állva megrendült munkatársaik előtt. Hősi halottaink, a munka hősi halottainak május 29-én történő beszentelése után ezrek kísérik utolsó útjukra és búcsúzunk tőlük megrendült lélekkel. Sebesültjeink Bárányi Ferenc, Szűcs Margit, Mestyán Jánosné, Nagy Margit, Panternák Júlia, Nóvák Irén, Krájer Jánosné, Lemák Mária, Boncsér Irén, Reményi Amália és Stácz Anna súlyos sebekkel, fájdalmas heteket töltenek kórházban, és sokan közülük életük végéig viselik testükön, lelkükön a fájó sebek nyomait. Az élet kegyetlen és kérlelhetetlen. A munka megy tovább és a romokon új élet fakad. Míg a lőszerüzem újra teljes tempóval dolgozik, szorgos kezek eltakarítják a katasztrófa nyomait, újjáépítik a 17-es épületet, felépítik a 17/a épületet és kibővítik a 35-ös tri öntödét. A lelkeken és testeken ütött sebek lassan begyógyulnak. November 1-én, halottak napján lerójuk az emlékezés és kegyelet virágait elhunyt munkatársaink sírján. 1944-ben a sorozatos berepülések és légi riadók mind nehezebbé és nehezebbé teszik a munkát. A munkában és háborúban kifáradt és kihajszolt emberek félve nézik az eget, hová mások vigaszért fordultak. Sajnos, ez a keserű pohár sem kerüli el a lőszerüzemet, mert szeptember 13-án a gyárat ért hatalmas bombatámadás Ázsiát is érzékenyen sújtja. 34 bombatalálat éri a lőszerüzemet. Emberéletben nem esett kár, de az anyagi veszteség igen nagy.
