Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 (Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13; Miskolc. 2006)
VISSZAEMLÉKEZÉSEK, SZAKMAI ÉRTÉKELÉSEK, ELEMZÉSEK
A dolog odáig fajult, hogy a mérnökök még azt az egy-két munkatársukat se ismerték el magukkal egyenrangúnak, akik hivatali munkájuk mellett „mezei jogászként" szereztek egyetemi diplomát. Csak Szoboszlai Ferivel, az orvossal tettek kivételt. 0 bejáratos volt a „legelökelóhb" társaságba. Ja persze, a betegség nem válogat. Az orvost a mai világban sem jut eszébe „Elvtársnak" szólítani, hanem így könyörögnek neki: „Doktor Úr! Az istenre kérem, mentse meg a lányomat (vagy feleségemet, fiamat - attól függetlenül, kiről van szó)." Ilyen a gyarló ember. És ezt a kasztrendszert Diósgyőrben mindenki tudomásul vette, ellene - legalább is nyíltan - senki fel nem szólalt. Jó, hogy elmúltak ezek az idők! Na de térjünk rá gyári működésemre. Munkaköröm a titkárságon sokirányú és változatos volt. A gyár vendégei, a hivatalos átvevők részére kocsit, szobát biztosítani, tanulmányúton levő csoportnak látogatási engedélyt kiállítani, aztán alkalmaztatási, segélyt kérő és egyéb kérvényekre válaszolni. Mindez nem volt olyan egyszerű dolog. Tudni kellett, ki elé küldünk lófogatú kocsit, ki elé a gyár Mercédeszét. Ki kap helyet a Hivatalház vendégszobájában, kinek biztosítunk szállást a lillafüredi Palotaszállóban. Ilyen és hasonló titkokba Csehil István kollégám avatott be, aki évek óta ott dolgozván, értette a csíziót. A beérkező kérvényekre adandó választ természetesen Nather titkárral beszéltem meg először. Nagy diplomata volt. Sok kényes kérdést intézett el az irodájában úgy, hogy a gyárigazgatót nem is kellett vele zaklatni. így különösen a katolikus és református egyházak vezetőinek kicsinyes marakodásait, melyek többnyire abból származtak, hogy ki kapjon több kedvezményt, előnyt vagy megkülönböztetést a gyártól. Mert Diósgyőrben a gyártól várt mindenki mindent. A gyár látogatására érkező tanulmányi csoportok közt is különbséget kellett tenni. Voltak, akik mérnök-kísérőt kaptak, másoknak csak egy tűzoltó jutott, annak kíséretében nézhették meg az érdekesebb üzemeket. A balesetek megelőzésére szigorú rendszabályok voltak érvényben, a kísérők egyik feladata ezek betartásában állott... A több mint száz éves üzemnek az irattára éppen az én diósgyőri tartózkodásom idején került kiselejtezésre. Ennek kapcsán az 1850-es évektől kezdve igen sok régi osztrák, majd az 1870-es évektől kezdve még több elsőkiadású magyar bélyeg került elő a gyár pincéiben elhelyezett akták közül. A múlt században ugyanis nem volt még divatban a boríték. A bélyeget közvetlenül az összehajtogatott levélre ragasztották rá, így a bélyegek az iratokkal együtt kerültek megőrzésre. Mivel a bélyegek sorsáról semmiféle hivatalos intézkedés nem történt, azokra senki hivatalos személy igényt nem tartott, azért a terítékre kerülő bélyegeket Hossza úr mint talált jószágot, a saját tulajdonának tekintette. A legrégibb kiadású osztrák és magyar bélyegekből hihetetlen mennyiséget vagdalt ki a régi levelekből, miáltal valóságos kis vagyon hullott az ölébe, amit azonban ő - nem lévén bélyeggyűjtő, még kevésbé szakértő - kellően értékelni nem tudott. Hangsúlyozom, csak kellően, mert azért annyit tudott ő, hogy ezek a bélyegek pénzt érnek és csak minden rábeszélő tehetségem felhasználásával sikerült tőle egy-egy teljes kő-, illetve réznyomatos sorozatot szereznem. A réznyomatosokból még színváltozatokat is jócskán szereztem.
