Porkoláb László: Régi vaskohászati szakkifejezések, műszók, zsargonok (Miskolc, 2003)

BEVEZETŐ E kötet szerzőjeként a lassan feledésbe merülő — elsősorban a Magyarországon évszázadokon át kasznált — vaskokászati terminológia megörökítésére vállalkoztam. Mielőtt a szakkifejezések, műszók, műhelyzsargonok keletkezésének történeti körülményeit boncolgatnánk, ejtsünk nékány szót a vaskokászat kezdeti fejlődési szakaszairól. A földi eredetű vas felkasználásának régészetileg kimutatkató nyomai időbe n az ókori Keleten követketők vissza legmesszebbre, egészen az Kr. e. karmadik évezred első feléig. A vasércek szándékos és rendszeres redukciója — vagyis a vaskohászat mestersége - Kis-Azsiában, Örményország hegyi törzseinél tűnik fel Kr. e. 1900-1400 között, megnyitva ezzel az emberiség történetének vaskorszakát. Ettől kezdve a vasgyártás évszázadokon át a kegyi törzsek féltve őrzött titka lett. A görög kagyomány szerint a ckalybok törzse a mai Örményország vidékén fedezte fel az acél előállításának módját, felteketőleg Kr. e. 1400—1200 között. A vaslermelés mestersége is erről a vidékről kelt vándorútra. A Kr. e. XII—X. században a vaskokászat tudománya elterjedt az egész Közel-Keleten, és kamarosan feltűnt a görög szigetvilágban, majd Dél-Itáliában is. Innen terjedt el lassan észak felé. Közép Európában Kr. e. a VIII. században kezdődött el a vaskor. A vasból készült eszközök, szerszámok erősebbek, tartósabbak lettek a bronzeszközöknél, használóinak még meggyőzőbb termelési és katonai fölényt biztosított, de olcsósága lévén demokratikusabb és tartósabb volt; az emberek sokkal szélesebb tömegeihez jutott el, mint a bronz. Ettől kezdve vérrel és vassal írták a népek történetét is. Az élet és halál férne lett a vas, félelmetes fegyverré vált, mely népek sorsát döntötte el. Nem véletlen az sem, hogy a többi fémtől eltérően a vashoz megannyi legenda, mítosz is fűződik. Mesterségbeli tudásuk miatt szinte varázslatos erővel és földöntúli képességekkel felruházott kohászokról és kovács hősökről, kovács istenekről, (Heph aisztosz, Wbdin, Wülund, Dzsingizs kán stb.) a vas titkának ismerőiről hallunk egymástól térben és időben távoli népek regöseitől. Ahogyan a vaskultúra az ókori Kelet területéről eljutott Indián és Kínán át D élkelet-Azsiába, Krétán és Mükénén át Európába és Egyiptomon át Afrikába is, úgy változott koronként és tájanként, sőt kohásztelepenként a vasolvasztási eljárási mód és vasfeldolgozási technika, technológia, az olvasztó kemencék felépítése, a hámorok berendezése, a szerszámok formája, stb. és természetesen ezzel együtt azok megnevezése, illetve elnevezése is. A vas előállítása kezdetben gödrökben vagy kicsiny kemencékben, primitív körülmények között, ún. direkt módszerrel történt. A gyakorlatban az igazi korszakalkotó változások sorozatát a XII. század derekától a vízierő kasznosítása indította el, mely lehetővé tette a hőmérséklet növelését és ezzel együtt a redukció fokozását. Idővel a direkt módszert az indirekt módszer váltotta fel, vagyis a kovácsvasnak, illetve az acélnak nem közvetlenül a vasércből, hanem közvetve, az ércből kiolvasztott nyers vas frissítése út-