Ágoston Katalin, Gulya István szerk.: A sánta kovács - Oktatási segédanyag múzeumpedagógiai foglalkozásokhoz (Miskolc, 2008)

AVAS EREDETE Levegő az első anya, Víz a vénebb testvér vala, Vas az ifjabb ezek közül, Tűz a sorban esik közbül. Amaz Ukkó, főalkotó, Égen-földön uralkodó, Levegőbül vizet választ, Merevít a vízbül szárazt, Szegény vaskó még születlen, Még születlen, készületlen. Ukkó isten mennyégbeli, Markait megdörzsölgeti, Két tenyerét összetevén, Dörzsöli bal térde fején; így született szüzek hárma, Természetnők hármul számra Nemtelen vas nemzőivé, Kék szájúnak szerzőivé. Lépdelnek a lányok szépen, Járnak a szüzek felhőszélen, Mellükkel, a duzzadóval, Csiklandozó csecsbimbóval, Földre feji mind a tejit, Bugyogtatja bő csecseit, Fej a földre, fej mocsárra, Fej a csöndes vízhatárra. Tejet az egyik fej feketét: Puha vas lett abbul az helyt, Másika ont fehér tejecskét, Abbul aztán új acél lett, Harmadikból piros tej folyt: Ebből aztán porló vas volt. Nem sok idő múlt el bele, Hát biz a vas fölkészüle, Testvérbátyját tűvé tenni, Tűz lángjával ismerkedni. Tűz azonban vajmi dőre, Megnövekszik rémítőre, Majd elégeti a gyöngét, Szegény vaskót, önnön öccsét. Bukkan a vas búvóhelyre, Búvóhelyre, óvóhelyre, Dühös tűznek körme közül, Lobogó lángnak szája elül. így a vaskó el volt búva, El volt búva, meg volt óva Ingoványnak fertőjében, Fürge forrás fürdőjében. Legnagyobbik láp mezején, Nagy hideg havas tetején, Hova tojni hattyúmadár, Lúd a kotlós költeni jár. Hever a vaskó a mocsárban, Nyújtózkodik, ím, a sárban, Esztendeig vagy kettőig, Háromig is ott rejtőzik. Mindhiába, nem menekül, Tűz kegyetlen körme közül; Másodszor is kellett menni, Tűz tanyáin megjelenni, Míg fegyverré mívelődik, Kardpengévé készító'dik. Farkas fut föl a mocsáron, Medve száguld a kopáron, Mocsár mozdul farkas futtán, A kopár a medve útján, Nemtelen vas támad tőle, Válik rúdacél belőle! Loncsos lába lépteiben, Mackó marka lékeiben. Ilmari kovács született, Megszületett, növekedett Született egy szénrakáson, Nőtt parázson, tűz-tisztáson, Rézkalapács van kezében, Kis fogóját fogja szépen. Éjszaka lett meg llmarinen, Nappal legott műhelyt alkot, Helyet néz a műhely végett, Fújtatónakfekvőséget: Mocsár, ím, a vízszorosban, Nedves föld egy kis darab van, Nosza megy hát, nézi nézi, Közelebbrül kifürkészi, Oda fundálja fúvóját, Oda készíti kohóját. Farkasnyomhoz már elérve, Mackó sarka hűlt helyére, Látja ott a vas virágát, Az acélnak olcsóságát Ordas nagy csapásaiban, Mackó marka másaiban. Mondja mostan ő szavával: „Ó, te szánandó szegény vas, Állapotod mely siralmas, Öltözeted milyen aljas, Mackó mentin a mocsárban, Mindig medve nyomdokában!" Tanakodik, tépelődik: „Abbul vajon mi fejlődik, Ezt ha én a tűzbe teszem, A kohóban elhelyezem?" Szegény vaskó de megdöbbent, Megdöbbent ám, de megszeppent, Hogy a tűzről hall most hírül, Tűznek durva tetteirül. Szól vasverő llmarinen: „Ne törődjél ezzel sosem, Tűz nem bánja önbarátját, Nem teszi csúffá családját! Térj tehátlan tűz várába, Lobogó láng szertárába, Ott képződöl még csak széppé, Nevelődöl nagyon éppé, Férfikézbe jó fegyverré, Nők szalagján fűzőheggyé."