Belvaracz Ibolya, Homokiné Bíbor Anna: Szív adja szívnek szívesen - Családi füzet a mézeskalács történetéről (Szórakaténusz módszertani füzetek VI; Kecskemét, 2005)

Európában a 14. századtól az egyes foglalkozást űzó' mesteremberek összefogtak, s érdekeiket védő szervezeteket alakítottak, ezek a céhek. A mézeskalácsosok is alakítottak céheket. A mesterséget tanulni kívánó fiatalokat inasnak, vagy apródnak nevezték. A következő leírás bepillantást nyújt az inasok életébe. „Az inas megfogadta, a szegődtetés alkalmával, hogy hűségesen szolgálja mesterét, nemcsak a műhelyben, hanem a háznál is. A mester is megfogadta, hogy jól tanítja mesterségre új inasát. A tanulóidő a 18. század elején a mézeskalácsosoknál két, illetve három év. Az inas és a segédek a mesternél laktak. Az inasok feladata az volt, hogy reggel 5 órakor befűtsenek a kemencébe, és 6 órakor csörömpöljenek a valgerral (nyújtófával) a táblán, ezzel hírt adva a munkaidő kezdetéről. A debreceni mézeskalácsos mesterek a tanulók oktatásakor nagyon vigyáztak arra, hogy mindent a hagyományos, megszokott módon végezzenek. Az inast először arra tanították meg, hogyan kell a tésztát a formába belenyomkodni. Ha kettőnél több beragadt, akkor a segédtől vagy a mestertől kaptak egy-két pofont. A tanulót, amikor kitöltötte inaséveit, közös céhgyűlésen felnyitott céhláda előtt szabadították fel. A szabadulás után a legény köteles a mesterségben való ismereteinek bővítése miatt vándorolni."

2 Figyeld meg a képen látható mézeskalácsokat. Vajon melyik ütőfákkal készíthették őket? Keresd meg a kiállításban! Észrevetted, hogy a mézeskalács és annak ütőfája egymásnak tükörképei?