Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 17. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2008)
KÖZLEMÉNYEK - Rózsafi János - Stencinger Norbert: A 17-es honvéd gyalogezred harcainak nyomában a Doberdó-fennsíkon
fertőtlenítésül, a járványok megelőzésére. Gyakran előfordult, hogy magyar honvédek gondoskodtak az elesett olasz katonákról is: "...az ellenséges hulláktól úgy kellett állásainkat megszabaáítani, hogy azokat ott, ahol a hegyoldal az ellenség felé meredeken lejtett, minél távolabb tőlünk valósággal legurították embereink..."48 - emlékezik az egyik túlélő. A harcok szünetében az egészségügyi katonák bejárták a harcteret és a sebesülteket, illetve az áldozatokat biztonságos helyre vitték, az első vonalak mögé. A piros mécsesekkel jelölt kötözőhelyekre került sérültek orvosi ellátásban részesültek. Amennyiben ez nem volt elegendő, akkor tovább szállították őket a frontvonalaktól távolabb eső segélyhelyekre. A 17-esek legismertebb segélyhelye a ruppai volt. A Wippach folyó mellet található kis faluban a korábbi malmot alakították át egészségügyi központtá, ahol sok honvéd épült fel sebesüléséből. Ezen a frontszakaszon Stanjelben is volt katonai kórház. Ameny- nyiben állapotuk megengedte, gyakran szállították a hátországi egészségügyi intézményekbe a maródi honvédeket. Sajnos ezek is gyorsan megteltek az elhúzódó háború miatt, ezért a környező településeken iskolákban és közintézményekben alakítottak ki ideiglenes kórházakat. Mikor ez sem volt elegendő, akkor magánházakban helyezték el a sérült hadfiakat. A holttesteket igyekeztek végső nyughelyükre helyezni. A karszton húzódó frontvonalak mögött minden talpalatnyi szabad helyet kihasználtak a temetésre. Hadosztálytemetőket alakítottak ki, melyek közül az egyik legnagyobb a Devetakinál található 20. honvédhadosztály sírkertje volt. A területről pontos térképet készítettek, melyen különböző színekkel és számokkal jelölték a hősök nyughelyét, attól függően melyik alakulatban harcoltak. Ezek és a fennmaradt névsorok alapján könnyen tudták azonosítani az elhunytakat. A 17-eseket a 2i-i27-ig terjedő parcellákba temették, a 4-eseket a 128-288- ig, a 3-as honvédeket a 290-459-ig, míg az i-eseket 460-493-ig illetve 558-637-ig számozott sírhelyre helyezték végső nyugalomra. Természetesen egyes alakulatok katonáit máshova is temették. Crnci és Cotici községekben és közelükben megtalálhatóak voltak olyan kisebb sírkertek is, ahova csak 17-es székesfehérvári honvédeket temettek. A tiszteket minden esetben koporsóban, és külön sírban helyezték örök nyugalomra. Míg a legénység számára ezt nem mindig tudták biztosítani: a hősi halottak holttestét ponyvába csavarva helyezték végső nyughelyére, több áldozattal járó, nagyobb csata után az is megtörtént, hogy tömegsírba. Előfordult, hogy a tábori lelkész nem tudott részt venni a végső búcsúztatáson, ilyenkor utólag szentelte meg a sírt. Temetések előtt minden esetben ügyeltek arra, hogy az elhunyt személyazonosságát megállapítsák a nála levő vas, a tiszteknek réz tokban levő azonosítási cédula alapján. Erre nagy szükség volt, hisz a családokat értesíteni kellett szeretett rokonuk, fiuk, férjük, gyermekük elvesztéséről. A tábori lelkész vagy az alakulat írnokának feladata volt a hivatalos értesítő kiküldése. Előfordultak rendkívüli esetek is. Ilyen volt Kepe Viktor i7-es honvédé, aki szüleitől elbúcsúzott az utolsó bevetése előtt: „...Most már mint az utolsó nap elbúcsúzom Önöktől kedves szüleim és testvéreim. Bocsássanak meg mindenért. Szerettem mindnyájukat, ha ezt eddig különösen nem is mutathattam meg. Imádkozzanak értem, bízom, hogy Isten megsegít. Adják át üdvözletemet az összes rokonságnak. Csókolja mindnyájukat: Viktor..’'*9 A levél kézhezvétele után a szülők rettegve várták a postást, aki sajnos három nap múlva újabb levelet hozott, amiben a századírnok a következőket írta:„...Kepe Viktor tizedes St. Martino magaslatán hősi halált halt...”.80 A korabeli helyi napilapok folyamatosan közölték az adott településhez tartozó alakulat veszteségeit, így sokan az újságból értesültek ismerősük hősi haláláról. Lehetőség volt arra is, hogy a holttesteket hazai földben helyezzék örök nyugalomra. Külön vállalkozások foglalkoztak a hamvak hazaszállításával, természetesen jelentős költségek árán. Ezért csak kevés család engedhette meg, hogy hazahozassa elesett hozzátartozóját. Történtek olyan esetek is, amikor az állam gondoskodott a hazaszállításról. Pour Gyula századost, a 17-es székesfehérvári gyalogezred I. zászlóaljának hősi halált halt kiváló parancsnokát érdemeinek elismeréseként az alakulat székhelyén ravatalozták fel, és helyezték végső nyugalomra. „...14 és fél hónap után otthagyja a doberdói fennsíkot...”51 1916. augusztus 4-én, hajnali két és öt óra között a i7-es gyalogezred honvédéi ismét az első vonalakba kerültek. A II. és III. zászlóalj katonái egymás mellett foglalták el állásaikat a védővonalban. A védelmi szakaszt három részre osztották: a Biene 12,13-as védelme Tarich századosra, a 14,15-ös Frankó őrnagyra, a 16, i7-es Somogyi őrnagyra és katonáira hárult. Az I. zászlóalj a Monte San Micheletől északra húzódó védőállásokba került. Az olaszok hatodik nagy offenzívájának visszaverésében, valamennyi védőállásban levő ezredre nehéz napok vártak. A több napig tartó tüzérségi tűz, a tömegtámadá70
