Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 17. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2008)
KÖZLEMÉNYEK - Rózsafi János - Stencinger Norbert: A 17-es honvéd gyalogezred harcainak nyomában a Doberdó-fennsíkon
őket San Martino del Carso faluba. A védelmi szakaszukhoz tartozott a falutól nyugatra emelkedő 197-es magaslat, amelynek védelme különösen fontos volt, mivel „a Doberdó északi részének elfoglalásához ez volt az első lépés”11. A magaslaton húzódó lövészárkokat oldalról, Castello irányából is lőtte az olasz tüzérség, ami igen megnehezítette a magaslat védelmét. A tüzérségi támadások alatt az árokszolgálatot teljesítő katonákat hátravonták egy védettebb helyre, miközben az első vonalban csak a megfigyelők maradtak. Gyalogsági támadás esetén ők riasztották a többieket, akik a lövészárokba rohanva felvették a harcot. A nehéztüzérség folyamatos támadása során előfordult olyan eset is, hogy a magyar árkokat telitalálat érte. Ennek során többen megőrültek, és zavartan viselkedtek: fegyverüket maguk is társaik ellen fordították. Voltak olyanok is, akik az őket ért sokkot nem tudták feldolgozni és „hidegrázásban" életüket vesztették. Július 18-án, hajnalban pusztító erejű olasz tüzérségi támadás indult meg a magyar állások, kiemelten a V-esek által védett magaslat ellen. így emlékezett erre Kacskovics Antal főhadnagy századparancsnok: „...7975 július 18-án 4 h-kor századommal még mindig az ezred jobbszárnyán vagyok védőállásban. Balszárnyammal szemben az ellenség egészen közeire - alig too lépésre - küzdötte előre magát Századom arckiterjedése 1200 m [...] 4 h. 30 kor a század alszik, csak a figyelők teljesítenek szolgálatot. 5-6 h. közt ellenséges roham, azután tüzérség tűzzel árasztja el állásaimat. Végig rohanok azokon, balszárnyamon cca. 50% a veszteség. Én magam ío halotton ugráltam keresztül, Fejér tizedes hősi halott feje az árokban, teste mellett oldalt feküdt; szét volt teljesen szakítva. Összekulcsolt kezében görcsösen szorongatta a rózsafüzérjét, ruhája csupa vér volt. Ma már mi imádkozunk érte..."11 Kilenc órakor megkezdődött a gyalogsági támadás is. Az olaszokat csak súlyos közelharcban sikerült visszaszorítani. Július 19-én és 20-án újabb támadások érték a 197-es magaslatot, de akkor is csak kézitusával sikerült megvédeni az állásokat. A 17-es honvédek még négy napig harcoltak emberfeletti módon addig, amíg július 24-én felváltották őket. József főherceg, lovassági tábornok, a VII. hadtest parancsnoka köszönetét fejezte ki az ezrednek a hősies küzdelemért: „...A 77. honvéd gyalogezred fényesen és tökéletesen megállotta helyét és egy milliméternyit sem vesztett állásaiból, jóllehet nagyon súlyos támadásoknak kellett ellenállnia!..."13 A szívós építőmunka eredményeképp 1916. elejére sikerült összefüggő árokrendszert kiépíteni, melyet védőszakaszokra osztottak. A könnyebb tájékozódás érdekében a védőszakaszokat először parancsnokaikról nevezték el, majd betűkkel, később számokkal jelölték meg őket. A szakaszhatároknál nagy fatáblákat helyeztek el, amelyeket a saját tüzérség is jól láthatott, így elegendő volt csak a „Biene”1* számát megadni, ha a védőszakasznak tüzérségi támogatásra volt szüksége. A terepbejárások során az első összecsapások helyszíneit csak szívós aprólékossággal lehetett beazonosítani, mivel a homokzsákokból emelt fedezékek nyomai ma már nem láthatók a felszínen. A helyszín meghatározásához a korabeli térképvázlatok segítettek. Ezeken a jellegzetes tereppontokat az akkori rajzolók is feltűntették, melyek megkeresése és pontosítása után könnyebben felmérhettük az egykori harcok színhelyét. Az 1916-ra kiépített, a karsztba vésett védelmi rendszerek, kavernák, tüzelőállások maradványai ma is jól láthatók, különösen azokon a tereprészeken, amelyeket sűrű bozótos borít, ember nem háborgat. A védelmi szakaszok azonosítása ezeken a részeken már könnyebben sikerült. A kutatások során számtalan harci tevékenység, vállalkozás történetét sikerültfeldolgozni a fennmaradt jelentésekből, visz- szaemlékezésekből. A következőkben két, az olasz frontra jellemző összecsapást és azok helyszínének azonosítását ismerteti a tanulmány. „...az egész arcvonalunkon valóságos vakondháború...”25 1916 tavaszára már teljesen kiépültek az állásharc védelmi rendszerei, amelyeket nagyon nehéz volt elfoglalni, felszámolni, ezért egy teljesen új harcászati eljáráshoz folyamodtak a harcoló felek: az aknaharchoz. Kövessük a székesfehérvári ezred katonáit az első állásba azoknak a napoknak egyikén, amikor már folyt az aknaháború. A parancs szerint a 17-es honvédek 1916. május 27-én indultak felváltani a 4-es honvédeket az első vonalakba, a Biene 3-ba, a Monte San Michele-től északra. Másnap virradóra fejeződött be a felváltás. Az állások előtt az olaszok által az előző nap robbantott bombatölcsér látványa fogadta őket: „...mikor a mieink szemügyre veszik a robbantás által teremtett új helyzetet, a főállásból már fél méter mély árok bujt a sziklák között előre a tölcsérbe, de a lövészárok, amelynek a tölcsér peremét kellett volna állásunkban csatolni, még alig van nyomdokolva. A meglazult kövek csúsznak egymásra, de két páncéllőrésünk és mindenik mögött még egy - egy honvéd már figyel 65
