Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 17. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2008)
IRODALMI FIGYELŐ - Géczi Róbert: llyés Zoltán: A tájhasználat változásai és a történeti kultúrtáj 18-20. századi fejlődése Gyimesben
túlnépesedés, az adók növekedése, a falusi szokásjog megszűnése és a drinápolyi egyezmény utáni gabonakonjunktúra hatására (az angliai XVI-XVII. századi fordított irányú enclosure folyamatra emlékeztetőjelenség) a XIX. század első felében zömmel Moldvából a Kárpátok vonulata felé vándorló román pásztornépesség együttéléséből alakult ki. A két etnikum tájhasználati szokásai kezdetben igen eltértek egymástól: míg a pásztorkodó románság az erdőt mindenütt jelenvaló, megkerülhetetlen akadálynak és ennek értelmében pusztítandónak tekintette, addig a székelység számára megélhetési forrást jelentett, és ebből kifolyólag a székely falutörvények a hagyományos faizás kivételével tiltották az erdők irtását. Idővel a gyimesi csángók „erdőkoncepciója" a románságéval azonosult, ami a pásztorkodás széles elterjedésével magyarázható. A következő fejezet a helynevek etimológiájával foglalkozik. Ezek a nevek jelentős adalékokkal egészítik ki a monográfiát, híven ábrázolva a települések történetének alakulását és a birtokviszonyok változását. Ily módon a helynevek a természeti és antropogén felszínalakzati és ökológiai viszonyokat, a földtani felépítés sajátosságait, a tájhasználat módozatait, az uralkodó morfodinamikai folyamatokat, a tulajdonviszonyok alakulását, stb. tükrözik. A helynevek különböző „megnevezései pontosan utalnak a helyiek természetes ökológiai ismereteire, kifinomult klasszifikdciós rendszereire, gyakran lefedve a tájökológiában használt ökotop, illetve nanochor egységeket" — olvashatjuk. A recenzió terjedelmi korlátái azonban nem teszik lehetővé az etimológiára vonatkozó reflexiók további kifejtését. A kilencediktől a tizenegyedik fejezetig bezárólag a történeti kultúrtáj kérdése kerül górcső alá. Ez a blokk a Gyimes vidékének uralkodóan agrárjellegéből fakadó és a hagyományos tájhasználat következtében kialakuló reliktum és állandó jellegű antropogén formái és az ezek által kialakított alakegyüttesek bemutatását tartalmazza. Megismerkedhetünk a birtokhatárt jelző antropogén morfológiai elemekkel (néhány példa: kőjelek, határkövek, kőhalmok, tájesztétikai elemek, földsáncok és -kertek, agrogén teraszok), az agrárhasznosítás morfológiai tanúival (kőrakások, kőkupacok állattiprásos lépcsők, agrogén teraszok, lépcsős mezsgyék), az erózió és a vadkár elleni védekezés alaki emlékeivel (gyepű, farkasverem), a történeti energianyerés, a hagyományos háziipar, a bányászat és a közlekedési infrastruktúra morfológiai elemeivel (mart, dugás, tapioca, szénavontatási pálya), valamint a hadászati emlékekkel és elemegyüttesekkel (várgyepű, lőállás, sánc). E történeti kultúrtáji kép „kialakításában nagy szerepe volt a terület korábban periférikus helyzetének, a hagyományos életmodellek, a paraszti autarkia továbbélésének, a társadalmi-gazdasági fejlődés felemás jellegének. Régiónk tehát a társadalmi mobilitás és innováció szempontjából alulfejlett, a kultúrtáji diverzitás szempontjából azonban értéket képvisel, a havasi tájhasználat tekintve a magyar nyelvterületen majdnem egyedülálló". Mivel a gyimesi táj sem természetvédelmi, sem műemlékvédelmi szempontból pillanatnyilag nem áll védelem alatt, csak felvilágosító munka révén és az önkormányzatok által kezdeményezett tájvédelmi intézkedésekkel lehet(ne) megőrizni az utókor számára ezt a hagyományos és egyre ritkább tájmintázatot. A gyimesi tájat leginkább veszélyeztető tényezők közül legtöbb a birtok- viszonyok megváltoztatásával kapcsolatos, mint pl. az erdők privatizációja, a birtokok spontán tagosítása, de megemlíthető még az egyneműsödő tájhasználat, a legelőterületek visszaszorulása, a tájgondozás hiánya, a motorizáció elterjedése, az építkezési divat, egyszóval a modernizáció és a viszonylagos elszigeteltség megszűnése. A fejezet a kultúrtáj védelmének érdekében a szerző által fontosnak látott feladatok felsorolásával végződik. A kötet utolsó blokkját alkotó három fejezet a magyar és angol nyelvű összefoglalót és egy igen alapos, zömmel magyar, de román és német forrásanyagokat felsoroló bibliográfiát tartalmaz. Külön érdemes megemlíteni, hogy a román karakterek mindenhol a helyükön találhatók, ez nem csak a nyomda ördögének aludhatnékján múlt, hanem a szerző nyelvismeretének és mindenre, a legapróbb részletre is kiterjedő figyelmének, valamint alapos munkájának eredménye. A kötet további erénye, hogy mondatai kerekek, befejezettek, alany és állítmány mindig a helyén található (ezt nem mondhatja el minden tudományos kötet szerzője), illetve a szövegben csak indokolt helyen jelennek meg az idegen kifejezések. Összességében elmondható, hogy egy átfogó jellegű, módszertanilag jól felépített és rendszerezett, világos gondolatvezérlésű, multidiszciplináris szemléletet nyújtó és ugyanakkor igen érdekes kötettel lettünk gazdagabbak. Géczi Róbert
