Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 16. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2007)
KÖZLEMÉNYEK - Bakonyi Viktória: Egy 1939-ben kiadott földgömb restaurálása kapcsán tett készítés-technikai megfigyelések
képnyomtató és könyvkötő tevékenység alapul szolgált a glóbuszkészítéshez. A XVII. századtól már csak glóbuszgyártással foglalkozó műhelyek is alakultak, ahol minden gyártási folyamatot helyben végeztek el. Kezdetben a glóbuszok egy fából készült tengely köré épültek, ami a szélei felé vastagodott. A gömböket erre kartonból, a nagyobb méretűeket deszkákból építették fel. Ezt az alapot vászonnal, majd egy enyves gipszréteggel vonták be, simítás után erre ragasztották a térképet, melyet kézzel rajzoltak, színeztek. A legelterjedtebb és általánosan alkalmazott technika szerint papírmasé1 gömböt használtak alapul, amit egy pozitív formán készítették el, majd általában az Egyenlítő vonalában szétvágva emelték le az alapról. A két féltekét összeragasztották, esetenként összevarrták. Belül egy faváz szolgált belső merevítésként, valamint ez rögzítette a gömb tengelyét is. A nagy átmérőjű gömbök esetében ezt a vázat keresztmerevítőkkel is ellátták, vagy teljes gömbalakot képező fa bordázatot alakítottak ki belső szerkezetként. A papír gömbhéjakat kovácsoltvas szegekkel erősítették a belső tartószerkezethez. A tökéletesen sima felület elérése érdekében a papírkartonra egy vékony (1—2 mm vastag) gipsz vagy enyves krétából készült bevonatot2 simítottak fel. A réteget még melegen, valószínűleg egy munkamenetben vitték fel a papírlemez felületére, majd egy a gömb ívét követő sablont körbeforgatva lehúzták a felesleget, gömbbé csiszolták, polírozták, achát kővel felfényezték. A kiszáradt alapba bekarcolták az egyenlítő vonalát, és a szelvények pontos helyét, majd felragasztották a szegmenseket. Mivel a sík térképeket nem lehetne gyűrődés, torzulás vagy szakadás nélkül a gömbfelszínre ragasztani, kialakították a speciális glóbuszszegmens szerkesztés geometriáját. A térkép tartalmát egyenlítői hengerve- tülettel hosszú, keskeny, középen kiszélesedő és a két csúcs felé összetartó gerezd alakú szelvényekre vitték át. A kétszögek egyik oldalára rávitték a következő sáv oldalának rajzát, hogy az átfedések által hézagmentesen lehessen a szelvényeket felragasztani. A szegmensek szélessége 30°-nál nem lehetett több a könnyebb ragasztás érdekében. A papír így tudott leginkább rásimulni a térbeli gömbformára. A kezdőmeridiántól indulva megfelelő sorrendben - jellemzően az óramutató járásával megegyezően - enywel vagy keményítővel ragasztották fel a vékony térképpapírból készült leginkább 12, ritkábban 18 66 gömbcikkelyt. Minél több cikkelyre osztották fel a gömböt, annál jobban idomult a papír az íves formához. Eredetileg a szegmensek északon és délen egészen a sarkokig futottak ki, de az elkeskenyedő gömbcikkelyek térképi tartalmának szerkesztése, majd illeszkedő felragasztása komoly gondot okozott. Ezért a montírozás megkönnyítésére a szegmenseket lerövidítették, csak a 70° szélességekig (néhol valamivel tovább) készült a szegmenstérkép. A nagyméretű gömbök esetében, szintén a könnyebb felragaszthatóság érdekében félbe is vágták a szelvényeket, esetenként szűkítő vágásokat is alkalmaztak. Az üresen maradt két részt úgynevezett pólussapkákkal fedték le. A térképet először szabadkézzel közvetlenül a gömbre rajzolták, vízfestékekkel festették. A XIV. századot követően már előre elkészítették a gömbalapot, a térképet fametszetes3 eljárással rányomtatták a cikkelyekre, kézzel színezték, majd felragasztották a gömbre. A XV századtól a XIX. század elejéig a térképeket rézmetszetekről kézinyomdával sokszorosították. Az új eljárás gyors terjedésének oka az volt, hogy a fametszet a fadúc törékenysége miatt kevésbé alkalmas a térképeken szokásos finom vonalak és apró jelek metszésére, nyomtatására, javítások pedig egyáltalán nem lehetségesek. A kinyomtatott térképgerezdeket még ekkor is a fanyomtatáshoz hasonlóan utólag kézzel színezték és ragasztották a gömbre. Az új felfedezéseket, változtatásokat az eredeti nyomóalapba metszették bele. így ma a hasonlónak tűnő földgömbök különböző kiadásait ezen változtatások alapján lehet elkülöníteni. Egy-egy nyomólemezt több évtizedig is használtak, újra és újra megerősítve a metszetvonalakat. Ez a sokszorosítási eljárás csak néhány száz példány készítését tette lehetővé, de a munkaigényes színezés is határt szabott a példányszámnak. A XIX. században a rézmetszésről áttértek a kőnyomatos technológiára. Az 1796-ban feltalált kőnyomtatás lehetővé tette a korábban egy színnel nyomtatott és utólag kézzel színezett térképek többszínű előállítását és sokszorosítását. Több színfelület egymásra nyomásával (sárga + kék = zöld) újabb színeket, később a rácstechnika kifejlesztésével árnyalatokat is elő tudtak állítani.4 Az új eljárás meggyorsította a glóbuszkészítést, lehetővé tette az esetleges javítások könnyebb elvégzését, több példányszámban készíthettek nyomatokat ugyanarról az eredetiről, és mindezt már színesben. A kőnyomtatás az 1920-as évekig a