Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 16. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2007)
KÖZLEMÉNYEK - Sárközy Miklós: Megjegyzések Vámbéry Árminnak a Perszepoliszban és az iráni síita zarándokhelyeken tett látogatásairól
neve alá egy „éljen"-t ne véssek, s hogy a jövendőben ne állana oly egészen egyedül, az én nevemet is társul jegy- zém oda. Az egészet vastag vonallal vettem körül sfólibe szavakat véstem: „éljen a magyar!’15 De ki is volt ez a Maróthy István? Maróthy István (1799-1845) Szegeden született orvos és amatőr keletkutató, aki az Oszmán Birodalomban, majd a ká- dzsár Perzsiában dolgozott orvosként. Életét tette fel a magyar nyelv iráni származtatása bebizonyítására. Igaz, korai halála miatt nem hagyott tekintélyes munkásságot ránk és kitűzött tudományos céljai sem teljesültek, de mint orvos igen fontos pozíciókat töltött be az 1820-as években Isztambulban, majd pedig az 1830-as években Perzsiában. Perszepoliszi névjegye is dél-iráni, sírázi orvosi állásának idején születhetett 1839 táján.16 Vámbéry így tehát rálelt Maróthy 23 évvel korábbi névjegyére I. Dareiosz palotájának, a tacsarának egyik ablakában, s hazafias lelkesedésében odavéste nevét és az „éljen a magyar” feliratot Maróthy neve alá. Vámbéry nevét és hazafias mondatát a ma Perszepoliszba látogató magyar honfitársaink is megcsodálhatják, ha belépve a tacsarába balra fordulnak és a terasz felé nyíló első ablak bal oldali csiszolt gránitlapjára pillantanak.17 Vámbéry háromnapos perszepoliszi tartózkodás után továbbutazott Sírázba, ahol összeismerkedett egy ott dolgozó svéd orvossal, dr. Fagergreen-nel és nejével. Velük indult vissza Sírázból, és Naqs-e Rosztam felé haladva újfent megálltak egy éjjelre Perszepolisz romjainál. Ma már, az Iránban is szigorú múzeumi törvények korában aligha lehetne elképzelni olyasfajta vidám mulatozást az Operzsa Birodalom emlékei között, melyet Perszepoliszban csaptak Vámbéry ék, jókedvű evés-ivással búcsúzva a romoktól! „A míg egyik oldalon javában állt a sütés-flizés, az oszlopcsarnok felől zene és dal hangozának. Perszepolisz úgy látszik, megelevenült, s azokat az ízletes étkezéseket, azon boldog perceket, melyeket ott tölténk, soká, soká nem fogom elfeledni,”18 Vámbéry ezt követően visszatért északra, és nekifogott világhírű közép-ázsiai utazásának. Dél-iráni utazását a kényszer szülte, mégis számos élménnyel gazdagodott. És ha nem is teljesen tőle származik, de mégis neki köszönhetjük a kor színvonalán az első szisztematikus, helyenként szubjektív elemekkel fűszerezett leírást Perszepoliszról. Vámbéry kézjegye és szívet melengető, a magyar hazát éltető rövid mondata több mint száznegyven év után elevenséget sugároz és kellemes meglepetés okoz az odalátogató magyaroknak. Vámbéry és az iráni síita zarándokhelyek Vámbéryről sokan sokféleképpen írtak már. Utinap- lóját is többen áttekintették. A tanulmány második felében Vámbéry iráni útjának kevéssé bemutatott részléteivel foglalkoznék. A preiszlám Perzsia romjai, Paszargadai és Perszepolisz mellett Vámbéry nagy figyelmet szentelt a korabeli síita Irán jelenségeinek, vallási zarándokhelyeinek. Ez talán egy eddig kevéssé ismert és ismertetett oldala volt Vámbéry korabeli iráni útjának. Áttekintve Vámbéry és a sía kapcsolatát, érdekes átalakulásnak lehetünk szemtanúi, a magát minden pozitív világvallással szemben közömbösnek definiáló Vámbéry egy idő után a nagy síita kegyhelyek hatása alá kerülve, igazi síita zarándokként, hamisítatlan síita igazi zájer- ként lép elénk. Az európai hatásoknak meglehetősen csekélyen kitett kádzsár Perzsia közviszonyai és a ma már teljesen eltűnt régi élete — Vámbéry minden dohogása ellenére — láthatóan élénken foglalkoztatták utazónkat. Ezen belül Vámbéry iráni figyelmét nem kis részben a számára újdonságként ható 12-es síita iszlám jellege, annak intézményei, zarándokhelyei kötötték le. Miért is? Mert ellentétben a Vámbéry által oly jól ismert szunnita oszmán állammal és a nagyobbrészt szintén szunnita Közép-Azsiával, Perzsia a síita iszlám 12-es ágát követte. Még mielőtt erről szólnánk, érdemes áttekinteni röviden az iráni sía sajátosságait. Az 1501 óta a 12- es síát államvallásává tevő egykori szafavida Perzsia eddigre már több mint háromszázötven éves töretlen síita tradícióval büszkélkedhetett. Sőt, a különböző dinasztiaváltások miatt a síita egyház presztízse és befolyása a XVIII. század derekától még meg is erősödött, hiszen jóformán ennek intézményrendszere volt az egyedüli kondnuus egység a meglehetősen viharos és zűrzavaros XVIII. századi Iránban. A síita dominancia csak még jobban erőre kapott a XIX. század során, mivel Mohammad kádzsár sáh (1834-1848) kora óta folyamatos konfliktusban volt a kádzsár uralkodóházzal, akik hol a síita egyház szemében is gyanút keltő szúfizmussal, hol meg nyugati hatalmakkal folytatott kapcsolataik miatt fokozatosan elhidegültek a síita klérustól. A síita ortodoxia emellett újabb konfliktusba keveredett az 1840-es években megjelenő vallással, a baltáikkal is, akik kétségbe vonták a sariát, és 29
