Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 16. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2007)
KÖZLEMÉNYEK - Sárközy Miklós: Megjegyzések Vámbéry Árminnak a Perszepoliszban és az iráni síita zarándokhelyeken tett látogatásairól
mindannyi kísértet gyanánt az első pillanatban borzalomra gerjesztettek... nem tagadhatom, hogy a híres lépcsőfeljáratnál leírhatatlan meghatottsággal állottam meg néhány percig, mielőtt tovább haladni merészeltem volna.”8 Vámbéry elragadtatott leírása cseppet sem higgadt ezután sem, hiszen több alkalommal 4000 évesre becsüli a perszepoliszi romokat, mely nyilvánvaló túlzás és tévedés. Vámbéry Perszepolisz-leírása két részre osztható. Egyrészt saját szubjektív, lelkesedéssel áthatott, ám kevés konkrétumot tartalmazó sorai törnek újra és újra elő, másrészt a szerző jól ismeri a korábbi utazók munkáit, többeket (Morier, Texier, Niebuhr, Kér Porter) meg is említ művében, és saját beszámolója helyett inkább Fraser, korában jól ismert útinaplóját idézi, ezt aztán rugalmasan bele is illeszti „tourista-művébe".9 Legérdekesebb kommentárjai nem is magukhoz a romokhoz kötődnek, hanem a környékbeli népcsoportokhoz, hitvilághoz kapcsolódnak. Az egyik legérdekesebb leírása megörökíti Vámbéry három napos perszepoliszi vendégeskedése alatt qasqá’i törökökkel való találkozását. A qasqá’ik mindmáig Perszepolisz, Naqs-e Rosztam, Siráz környékének nomád törzsszövetsége. Abban az időben, amikor Vámbéry arra járt, éppen befolyásuk csúcspontján voltak. A seljuq vagy az ilkhanida (mongol) időben Dél-Iránba került oguz török nyelvet beszélő qasqá’ik máig Perszepolisz mellett vándorolnak nyájaikkal, ahogy ezt jelen szerző is több alkalommal megtapasztalta az elmúlt években. „ Törökök voltak, tehát incognito szerepem törzsrokonai, s bárha szunnitaságomat el nem titkolám is, mégis a legbarátságosabban fogadtak. Forszban nem nagyon otthonos a török nyelv, s ezen jóembereknek valóságos élvezet volt a velem való társalgás ”10 Az azerihez viszonylag közel álló qasqá’i török nyelvet Vámbéry viszonylag jól értette, és el tudott beszélgetni vendéglátóival. Érdekesség, hogy Vámbéry nem ismeri a qasqá’i népelnevezést, egyszer sem használja itt sem máshol művében, mégis jó érzékkel „szeldzsuk seregek maradványainak" nevezi őket. Másik említésre érdemes megjegyzése a perszepoliszi domborművek megrongálásához kötődik. A Vámbéry feljegyzett helyi népi hagyomány szerint „<zz arabok, ezek a szunnita ebek, kik a síitáktól irigyelték a remek épületeket, eljöttek, az alakokat megcsonkíták, a szobrokat, oszlopokat ledöntögeték s a pusztulás nyomait hagyták hátra mindenütt".u A Vámbéry által közölt, ismeretlen forrásból eredő legenda nagyon érdekes, hiszen keveredik benne a preiszlám-lrán iránti nosztalgia, az arab hódítóknak és egyáltalán az araboknak, mint népcsoportnak Iránban máig komoly hagyományokkal rendelkező lenézése, valamint a szunnita - síita ellentét, mely a XVI. század óta a síita Irán esetében fontos nemzeti identitásképző elem lett a tőle nyugatra élőkkel - főként arabokkal - szemben. Ám itt kell megjegyeznünk, hogy perszepoliszi domborműveket nem elsősorban a VII. századi arab hódítók rongálták meg, hanem az egyre szaporodó külföldi követjárások megfékezésére a szafavida I. Száfi korában (1629-1641) a sírázi kormányzó tudatosan csúfíttatott el jónéhány dél-iráni achaimenida és szaszanida domborművet.12 Harmadik érdekes epizódunk a Perszepoliszban található külföldiek által otthagyott emlékekhez, graffi- tikhez kötődik. Perszepolisz, amióta a makedón-görög seregek elpusztították, folyamatosan a későbbi korok érdeklődésének középpontjában állt. Már a szaszanida kortól ismerünk kisebb feliratokat, rajzokat Perszepo- liszból. Az iszlám periódusból is számos középkori és újabbkori felirat borítja az óperzsa romterületet.13 Vámbéry éles szemmel figyelt fel a Perszepoliszban levő különböző feliratokra, bár túlzó megállapításoktól éppenséggel itt sem mentes leírása, amikor a zsidók babiloni fogságának idejéből származó héber feliratokat vél felfedezni a Perszepoliszi romokon.14 A XVIII. századtól fogva egyre sűrűbb az európai utazók által otthagyott kézjegyek sora, közöttük számos kutatóval, de laikus érdeklődővel, unatkozó, idejét utazgatással múlató európai arisztokratával. Vámbéry ismerve a kor szakirodalmát, ismerősök nevei után kutatott a perszepoliszi sziklafalon, s tudatosan keresett-kutatott magyar emlékeket. Mivel azonban három nap alatt sem talált egyetlen magyar nevet, már-már abban a hitben ringatta magát, hogy ő az első magyar utazó az óperzsa romok közt. „En volnék tehát a legelső nemzetem fiai közül, ki e romokat s nevezetes vidéket meglátogattam — gondolám magamban; - de a midőn harmadnapon, épen azon rész alatt őgye- legnék, mely fekete márványból van, nagy örömömre egy ablakmélyedésben ezen szavakra akadtam: ,„JkIaróthi (sic!) István 1839”” Gyermekded örömmel vizsgáltam földimnek írását, s bárha ő elrabolta is tőlem azon jogot, hogy magamat azon első magyarnak nevezhessem, ki Perszepoliszt meglátogatta: meg nem állhatám, hogy 28
