Lendvai Tímár Edit (szerk.): Germanus Gyula. A tudós és az ember (Érd, 2009)
Germanus tanítványok
Én megígértem, hogy tovább fogok tanulni, de az élet másként döntött, hogy melyik nyelvet. Bár itthon már két alkalommal, 1953-ban és 1956-ban jó eredménnyel letettem angolból a felsőfokú állami nyelvvizsgát, Indiában rádöbbentem, hogy a diplomáciai feladatokkal és a mindennapi élettel kapcsolatos követelmények még nagyon sok tanulnivalót jelentenek számomra. Ezért egy Oxfordban végzett angol szakos indiai nyelvtanártól, saját költségemre, angol beszédgyakorlati órákat vettem, és nem török órákra jártam. Bármennyire is szerettem a török nyelvet, amit nem sikertelenül tanultam, éreztem, hogy nekem akkor az angol minél magasabb szintű elsajátítása vált a fő feladattá. Ennek gyakorlati jelentőségét különösen az adta, hogy az 1956. évi magyarországi tragédiát követően Indiában, elsősorban a társadalom angolul tudó részében, addig soha nem látott módon megnőtt az érdeklődés hazánk iránt. És a társadalomnak ez a része, a furcsa vagy különös indiai kiejtés ellenére is, milyen kiválóan tudott angolul. (Mennyire szégyelltem, mikor az egyik indiai delegáció - melynek évekkel később, mint a külügy munkatársa kísérő tolmácsa voltam - Balatonfüreden R. Tagore mellszobrán a költő angol nyelvű versében javítgatta a helyesírási hibákat. És még mennyivel kényelmetlenebb volt, hogy nem volt, aki kijavította volna ezt, amit a budapesti indiai nagykövet asszony többször szóvá is tett.) Igyekeztem ezekről a jelenségekről, történésekről számot adni az indiai évekről is beszámoló könyvemben, már csak azért is, mert az egyedüli élő diplomata vagyok, aki 1956 tragédiáját a delhi magyar követségen élte meg. Úgy érzem még ma is számos téves nézetnek vagy beállításnak vagyunk tanúi, jóllehet, nem merném állítani, hogy csak az én tájékozottságom, vagy megítélésem az egyedüli helyes. 1. Az első az, hogy nemcsak Baktay Ervint, a neves indológust hívták meg 1956-ban Indiába. Őt a Nehru családhoz tartozó egyik vezető hívta meg, akinek magyar volt a felesége, és így Baktay Ervin a rokona volt. Róla annak idején az volt a hivatalos álláspont, hogy nézetei elfogultak, több mint konzervatívak (reakciósak, az akkori szóhasználat szerint), és rendszerellenesek. Őt nemcsak rokoni kapcsolatai miatt hívták meg, hanem azért is, hogy saját értékrendje szerint magyarázza az 1956-ban történteket. A budapesti indiai nagykövetség akkori id. ügyvivőjének felfogása teljesen egybevágott Baktay Ervin nézeteivel és értékelésével. Feltételezésem szerint ő is szorgalmazta Baktay meghívását, vagy legalábbis örült annak, hogy az megtörtént. Nekem is megvan az id. ügyvivő 1956-ról írott jelentésének a másolata, amiről az indiai külügyminisztérium munkatársai később - „off the record" - nem igazán elismerően szóltak. 2. Meggyőződésem, hogy Nehru miniszterelnök/külügyminiszter azért hívatta meg Germanus professzort Indiába, hogy tárgyilagosabb, kiegyensúlyozottabb, higgadtabb véleményt kapjon egy Indiához lélekben szintén közel álló, nemzetközileg elismert személyiségtől. A realitás talaján álló indiai politikai vezetés tisztában volt azzal, hogy Germanus professzor - a magyar és a nemzetközi tudományos élet széleskörűen elismert független, pártsemleges felfogású, de demokratikus és haladó beállítottságú személyisége - reálisabb képet fog nyújtani az 1956-ban Magyarországon történtekről, és az utána kialakult helyzetről. Ezt a feltevésemet azzal tudom alátámasztani, hogy a budapesti indiai nagykövetség első id. ügyvivője után olyan személyt neveztek ki id. ügyvivőnek a nagykövetség élére, aki a gáncsoskodás és a torz beállítások helyett az együttműködés elmélyítésére helyezte a hangsúlyt, és fő tevékenysége nem arra irányult, hogy megvegye a SZOT balatoni vitorlását, amivel majd hazahajózik Budapestről. Abban az időszakban India moszkvai nagykövete, a nagy tekintélyű, tapasztalt K. P. S. Menon látta el országa magyarországi diplomáciai képviseletét párhuzamos akkreditálással, nagyköveti rangban. Azt sem hallgatom el, hogy 1956 megítélését, illetve az 1956. november 4-i szovjet katonai akciót, majd Nagy Imre és társai kivégzését illetően India álláspontja soha nem esett egybe az akkori hivatalos magyar állásfoglalással. Amikor Germanus professzor és felesége megérkeztek a delhi reptérre a magyar követség részéről, mint kulturális attasé, én voltam jelen. (Bár a követség vezetőjének illet volna megjelennie!) A professzor természetesen törökül üdvözölt, amit hasonlóan tudtam viszonozni, néhány közhellyel egyetemben, de csak ennyi. Azaz elmaradt a magasabb társalgási szint, viszont jött a fülhúzás. Magyarázatom kielégítette a professzort, hogy helyi tanárral, saját költségeimre gyakorlom az angolt, azaz nem lógok, de a munkámhoz, a helyi megélhetéshez elkerülhetetlen, hogy angoltudásom elmélyítsem, és nem a török tanulás folytatása a központi feladat. Elmondtam, hogy a török nagykövetség mellett egy indiai személyt találtam, aki törökül beszélt. A török nagykövetséggel nem léphettem kapcsolatba, ezt hivatali főnököm is megtiltotta, és nem láttam sem értelmét, sem célját a magányos indiai személlyel törökül beszélgetni. Germanus professzorral számos alkalommal találkoztunk, de a hivatalos személyekkel történt megbeszéléseire nem kísértem el, és ezt ő sem kérte, sőt hivatali főnököm sem szorgalmazta. Máig sem értem, hogy mint értelmiségi, aki fő foglalkozását tekintve író volt, mégpedig több nyelven beszélő, magasan kvalifikált személy, miért nem volt nyitottabb a köztiszteletben álló Germanus professzor iránt, és mire volt jó a „csaknem elzárkózás" előle. Úgy tudom, utólagos hallomásból, hogy egy alkalommal hívta meg vacsorára, melyre, mint kulturális attasé természetesen nem kaptam meghívást. Indiai értelmiségi-, tudományos-, kulturális körök képviselőivel egy szélesebb körű álló vacsora, vagy egy kisebb fogadás biztosan sikeres és a helyi protokolláris gyakorlatba jól beilleszthető lett volna. Mindenesetre én sem hívhattam meg a professzort és feleségét.
