Lendvai Tímár Edit (szerk.): Germanus Gyula. A tudós és az ember (Érd, 2009)
Germanus tanítványok
al-lslämi fi 'l-mathaf al-äthär al-sharqiyyah bi-Budapest, azaz „Az Iszlám Művészete a budapesti Keletázsiaí Múzeumban" cím alatt. 1955-ben az Iparművészeti Múzeum és annak akkori igazgatója, a neves Dobrovits Aladár egyiptológus, nagy feladatra készült. Szerette volna megrendezni az országban az első nagyarányú Iszlám Művészeti Kiállítást. Jó kapcsolatainak és kitűnően előadott érveinek köszönhető, hogy a kiállítás létrejött. Ezt a nagyszabású munkát Felvinczi Takáts Zoltán, a múzem első igazgatójának a vezetése alatt egy kolléganővel, néhai Diószeghy Egyed Edittel hármasban rendeztük. Mi ketten még nagyon fiatalok, és kezdők voltunk a szakmában, Takáts Zoltán pedig főleg Kína és Japán művészetében volt otthonos, bár az iszlám művészet sem volt előtte ismeretlen. Mindenesetre szükségünk volt valakire, aki hazánkban az iszlámot, annak kultúráját és művészetét jól ismeri. Ilyen ember pedig csak egy volt: Germanus Gyula. Éppen ezért állandóan konzultáltunk vele. Kikértük tanácsát, ismertettük vele elképzeléseinket. Csak hálával tudok visszagondolni, hogy bármikor kerestük, hívtuk telefonon, vagy szaladtunk fel hozzájuk a Kecskeméti utcai lakásukra, mindig készségesen állt rendelkezésünkre. Ugyancsak ezzel az iszlám kiállítással kapcsolatos, hogy a megnyitása után, Germanus biztatására megírtam életem első angol nyelvű cikkét, ami az Angliában megjelenő Islamic Review 1955, novemberi számában lett publikálva. Germanusnak jó kapcsolatai voltak az angliai szakmai kollégáival és az Islamic Review-ban rendszeresen írt cikkeket. így ajánlott be engem is hozzájuk. Sűrű angliai levelezése folytán rendszeresen félretette a bélyegeket, melyeken VI. György király arcképe volt. Számtalan esetben mondta nekem, maga annyira hasonlít, VI. Györgyre, nincs véletlenül szoros családi kapcsolatban az angol királyi házzal? Sajnos nem, de Angliába érkezésem után itteni barátaink is sokszor felismerték a hasonlóságot az akkor már elhunyt VI. György királlyal. 1955 évvégén és a tragikus 1956 elején, ideiglenesen az Iparművészeti Múzeumhoz tartozó Nagytétényi Kastélymúzeumba lettem kihelyezve, mint annak ideiglenes vezetője, miután annak igazgatója és előző tulajdonosa, a római régész, Dáni Géza meghalt. Ott-tartózkodásom nagyobb részét arra használtam fel, hogy egyrészt az Iszlám Művészetről szóló könyveket, - már ami akkor Magyarországon elérhető volt - tanulmányozzam. Ugyancsak rendszeresen olvastam a már általam jól ismert modern egyiptomi írók novellás köteteit. így történt a következő érdekes eset. Mahmoud Tejmour, akiről már fentebb megemlékeztem, és akinek az írásait legjobban kedveltem, egyik novellás kötetében egy bűbájos kis történet volt. A novella arab címe Fi Khamílati 'l-Hubbi, „A Szerelem Ligetében". A történet egy hervadó kis fehér virág és egy pillangó szerelméről szól. A pillangó szerelme új életre kelti a kis fehér virágot. A történet nagyon megragadta a képzeletemet. Úgy éreztem, ez egy kitűnő balett téma lehetne. Elmeséltem Germanusnak az elképzelésem, hogyan írnám meg a balettet, hozzáadva más szereplőket, mint gombákat, erdei tündéreket, stb. Arra kértem, legyen szíves és írjon Mahmoud Tejmournak és kérje engedélyét, hogy a novellájából balettet írjak. A beleegyezés hamarosan megjött, de jött más is. Egyik nap, amikor munkából hazamentem, egy nagy csomagot találtam Egyiptomból. A feladó Mahmoud Tejmour volt. Megküldte nekem dedikálva tizenhat könyvét. Szerencsém volt, mert abban az időben a Múzeumban dolgozott egy kolléganő, akinek az unokatestvére Oláh Gusztáv volt, az Operaház akkori igazgatója. Elintézte, hogy találkozhattam Oláh Gusztávval, és átadhattam neki a megírt három felvonásos balettemet. Megígérte, hogy megmutatja egy zeneszerzőnek, Kenessey Jenőnek, akinek egy új balettje, „A Keszkenő", nem sokkal korábban lett bemutatva az Operaházban. Valóban, egy hónap múlva telefonhívást kaptam az Operaháztól, hogy Oláh Gusztáv kéret. Közölte velem, hogy Kenessey kissé csalódott, mert Ő inkább egy keleti témájú balettet szeretne írni. Erre azt válaszoltam, de hiszen én már dolgozom egy operán, amelynek az a címe, hogy Hárun al- Rashid. A témát az egyetemi disszertációmból merítettem, amely Bagdad alapításával foglalkozott. Kérte, hogy vigyem be ezt is megmutatni. Ez meg is történt. Már 1956 szeptemberét írtuk, amikor ismét telefonhívás volt az Operából. Oláh Gusztáv előtt ott volt piros kötésben mindkét kéziratom. Az egyiket felemelte és azt mondta: „Ezt megcsináljuk". Hirtelen nem tudtam, melyiket szeressem jobban? A balettet, vagy az operát. Mint kiderült a balett volt az, amit ígért, hogy megcsinálnak. Azután jött az 56-os forradalom. Én elhagytam Magyarországot, Oláh Gusztáv pedig még abban az évben meghalt. A két kézirat sorsáról soha többet nem hallottam. Természetesen ezen idő alatt, amíg az értekezések Oláh Gusztávval folyamatban voltak, Germanust és Mahmúd Tejmúrt is rendszeren tájékoztattam a dolgok állásáról. Germanus szellemi öröksége Magyarországról történt eljövetelem után, amely 1956. december elején volt, Germanussal a kapcsolatom jó ideig megszakadt. Viszont érdekes volt, hogy feleségemmel együtt Londonban és Oxfordban is találkoztunk olyan angol házaspárral, akik Germanust ismerték még az első világháború előtti angliai tanulmányútja óta és tartották vele a kapcsolatot. 1959-ben, 70. születésnapján arab nyelvű levélben köszöntöttem, de arra soha nem kaptam választ. Érthető okoknál fogva, akkor neki nem lehetett tartani a kapcsolatot egy „56-os ellenforradalmárral". Tizennyolc évbe telt, amíg megnyílt a lehetőség, hogy hazalátogassak, és találkozhassak Germanussal és feleségével. Az alkalom az Arab Intézet fennállásának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepség volt 1974 májusában. Az egyetem és az Akadémia elintézte, hogy vízumot kaphattam és előadást is tarthattam a konferencián. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Germanus Gyulát életben láthattam. A régi szeretettel üdvözölt és kifejezte reményét, hogy most már gyakrabban fogunk találkozni. Sajnos, ez már nem így történt, mert öt évvel később meghalt. Viszont halálának az 5. évfordulóján a szobrának a leleplezésére meghívást kaptam, és az alkalomból újból tarthattam előadást az egyetemen. A következő években azután az özvegyével, Kajári Katóval rendszeresen találkoztunk 1991-ben bekövetkezett haláláig. Még egy dolog tartozik a Germanus Gyulával kapcsolatos történeteimhez. Amikor 1992 elején, Antall József miniszterelnöksége idején kinevezést kaptam a Külügyminisztériumba, ezt közvetve Germanus Gyulának 62
