Lendvai Tímár Edit (szerk.): Germanus Gyula. A tudós és az ember (Érd, 2009)
Germanus tanítványok
„Germanus - tanítványok” Dr. Katona Tamás A véletlenen múlt, hogy Germanus-tanítványok lettünk. 1952 szeptemberében, a magyar történelemnek ezen a szomorú mélypontján az egyetem meglepő határozatot hozott: előírta, hogy a harmadéves könyvtár- és levéltárszakos hallgatók a kötelező orosz mellé még egy élő modern nyelvet vegyenek fel.’ Néhányan elhatároztuk, hogy bosszantani fogjuk az egyetemet, és törökül fogunk tanulni az angyali Németh Gyula professzornál. Ö az óráit a Puskin (azelőtt Esterházy) utca 3. számú épületében, a második emeleten tartotta. Hárman vágtunk neki a kényelmes öreg lépcsőknek. Az első emeleten egy kézzel írt cédula fityegett: arab óráimat ekkor és ekkor tartom, Dr. Germanus Gyula egyetemi tanár. Antall József évfolyamtársam szokásos nagy valóságérzékével szinte azon nyomban kijelentette: „Botorság volna egy emelettel feljebb menni." így aztán a török helyett az arab nyelv és a mohamedán művelődéstörténet került bele az indexünkbe-Antaliéba, az enyémbe, Molnár Imre kitűnő barátoméba, sőt az alattunk levő évfolyamra járó Petrovay Istvánéba is. Ebben az esztendőben minden tantárgy minden előadója az évnyitó órákat Sztálin a nyelvtudományról írott tanulmányának szentelte. Ezzel kezdte Klaniczay Tibor a régi magyar irodalmat, Kőhalmi Béla a könyvtártörténetet, Varjas Béla a könyvtörténetet, Ortutay Gyula a néprajzot - nem volt kivétel. Azaz mégiscsak volt egyetlenegy: Germanus. Amikor az első órára elhelyezkedtünk szobájának szép régi és felettébb kényelmetlen keleti bútorai közt, tanárunk feltolta a szemüvegét a feje tetejére, és egy akkoriban nagyon furcsának számító monológba kezdett: „Uraim!" Már ez a megszólítás is meghökkentett minket, hiszen másutt mindenhol elvtársak voltunk. „Egy dologra szeretném felhívni a figyelmüket: óvakodjanak a tudósoktól. Mert hogyan lesz tudós valakiből? Úgy, hogy ül és tanul, ül és tanul. Mije fejlődik neki következésképp ugyebár? A feneke." Nevetni is alig mertünk. Lesújtó pillantását végighordozta rajtunk, majd minden felkészítés nélkül bevezetett az őserdőbe. Mert olyan volt az előadása, mint a dzsungel: tele izgalmakkal és élményekkel, föld- és néprajzzal, irodalommal és tudománytörténettel, vallásbölcselettel és megjelenítő erejű személyes tapasztalatokkal, egy pillanatra sem törekedve arra, hogy mindezt egységes rendszerbe foglalja. Bízott a tanítványaiban, hogy ha két esztendeig szorgalmasan járnak az óráira, ha figyelmük és érdeklődésük megmarad, rá fognak ébredni az összefüggésekre, meg fogják találni a tájékozódáshoz szükséges pontokat. Az akkoriban megszokott kezdetlegesen didaktikus oktatás kiskorúnak tekintette az egyetemi hallgatókat, ő pedig éppen ellenkezőleg felnőttként, egyenjogú értelmiségiként kezelt bennünket. Úgy jártunk, mint a személyi igazolványok kiállításakor az a jóindulatú rendőr-tisztviselőnő, aki Germanustól az igazolvány rovataihoz szükséges adatokért jött el a profeszszor Kecskeméti utcai lakására, és becsöppent a haladó csoport arab nyelvi órájára. Ezeket az órákat már nem az egyetemen kellett abszolválnunk, hanem eleinte a Kecskeméti utcai, majd a Petőfi téri lakásmúzeumban. A hivatalnokasszony érkezésekor Germanus felállt íróasztalától, alighanem örült is, hogy félbeszakíthatja nyelvmesteri elfoglaltságát, mert a nyelvoktatást bizony unta egy kicsit, hiszen a tanítványok nem haladtak abban az ütemben, ahogy szerette volna. Kedvesen fogadta a csinos fiatalasszonyt - ez a magatartás minden hölgyvendégnek kijárt - és megadóan válaszolt a bürokrácia megannyi korlátolt kérdésére. De azért játszott is. Arra a kérdésre, hogy rendelkezik-e valamilyen szakképesítéssel, rezzenéstelen arccal azt válaszolta, hogy ő okleveles hegedűs. A rendőrnő tréfának tartotta a dolgot, Germanus azonban egy fiókból elővarázsolta a Nemzeti Zenede oklevelét, amelynek értelmében Germanus Gyula úrnak joga van e cím használatához. A további erősködésre azzal a képtelennek tetsző kijelentéssel válaszolt, hogy ő okleveles lótenyésztő. Germanus Gyula az ügetőn A hivatalnok nevetéssel fűszerezett tiltakozására a következő fiókból előkerült Dobi István földművelésügyi miniszter aláírásával egy sajátosan megfogalmazott oklevél, amely a háborúban megtizedelt magyar lóállomány nemesítésében és szaporításában szerzett érdemeiért valamiféle miniszteri főtanácsadói címmel ruházta fel dr. Germanus Gyula urat. Egyetemi hallgató koromban még lovagoltam együtt Germanussal a Tattersallban2, és tanúsíthatom, hogy pompás lovas és remek ugrató volt. Lótenyésztő oklevél Elkeseredve vette tudomásul, hogy a Tattersallt 1954-ben váratlanul és hirtelen lebontották. Amikor pedig az a kérdés hangzott el, hogy:"Járf-e a professzor elvtárs külföldön?", Germanus kissé felemelkedve, kérdéssel válaszolt a kérdésre: „Mekkora a rovat?" A rendőrnő ujjait összecsíppentve mutatta meg a rendelkezésre álló helyet. „Aligha lesz elég"- mondta tanárunk, és elkezdte mesélni 1909-es konstantinápolyi útjának és kalandjainak állomásait. A kedves hivatalnokasszony kezéből rövidesen kiesett a ceruza, hozzánk hasonlóan tátott szájjal hallgatta azt, amit Germanus elmesélt, és később A félhold fakó fényében című könyvében meg is írt. „A hallgatóság keresztbe vetett lábakkal csüggött a mesélő ajkain" - foglalta össze az eseményt utóbb Molnár Imre némi keleties és szándékos képzavarral. Igen, Germanus élvezte, ha az előadásai lebilincselték a tanítványait, nem is állt távol tőle némi jó értelemben vett hatásvadászat. Mégsem állított 1 Másodéves korunkban, 1951-ben lett az orosz nyelv kötelezővé 2 Budapesti lókiállítások rendezésére szolgáló épület volt (szerk.) 68
