Lendvai Tímár Edit (szerk.): Germanus Gyula. A tudós és az ember (Érd, 2009)
Germanus tanítványok
Germanus Gyula - a tanár, mint nagyapa’ Dr. Fehérvári Géza Előzmények - eszményképek Gyermekkoromban a nyári vakációkat Mátyásföldön töltöttem apai nagyapámnál és nagynénémnél. Nagyapám, aki akkor már nyugdíjas kántortanító volt, meglehetősen komoly könyvtárral rendelkezett. A könyvek közül elsősorban, egész kisgyermek koromtól kezdve, a Magyar Földrajzi Társaság bordó kötésű kötetei ragadták meg a figyelmem. Talán nem véletlen, hogy elsősorban a Közel-Kelettel és Indiával kapcsolatos könyveket kezdtem olvasgatni. Egri születésű lévén az egri vár, a minaret és nem utolsósorban Gárdonyi Géza Egri Csillagok című regénye nagy hatással volt a képzeletemre. Az 1930-as évek közepén, amikor még másodikos és harmadikos gimnazista voltam, az egri vár kazamatáiban ásatások kezdődtek, ahol jó néhányan, fiatal diákok nagy lelkesedéssel vettünk részt. De visszatérve nagyapám könyvtárára, nagyon hamar felfedeztem Stein Aurél, Sven Hédin, valamint Baktay Ervin könyveit. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de legfőképpen Belső-Ázsia, Perzsia és India vonzott a legjobban. Stein Aurél 1908-ban a sorozatban megjelent Homokba temetett városok, valamint a húsz évvel később kiadott Nagy Sándor nyomában Indiában című kötetei olyan mély hatással voltak rám, hogy már kis gimnazista koromban arról álmodoztam, hogy valaha a tanítványa leszek. Ez persze hiú álom volt, mert Stein Aurél 1928-ban nyugdíjba ment. Hetedikes gimnazista voltam, amikor a 1943. október végén a halálhírét kaptuk. Kabulban halt meg, abban az országban ahová évtizeden keresztül vágyott. Halálhírét olvasva, sírni kezdtem. Akkor, ott Egerben tizenhét évesen elhatároztam, hogy egyszer felkeresem a sírját. Örömmel írhatom, hogy ezt sikerült is megtennem 1971 augusztusában. Nemcsak felkerestem a sírját, de nemzeti színű szalaggal díszített koszorút is helyeztem rá. Bár tanítványa nem lehettem, de szelleme végigkísért utamon és a régészeti munkám során Stein nyomdokain haladtam Perzsiában. Második fiatalkori eszményképem Baktay Ervin volt, akinek a könyveit, A világ tetején-t, mely Körösi Csorna Sándor nyomában Ladakba tett útjának a beszámolója, A boldog völgy országát, mely Kasmírban tett utazásainak a leírása, és A Pandzsáb. Az öt folyó országa című könyvei felkeltették az érdeklődésem India iránt. Amikor Ervin ezen könyveit olvastam már folyt a második világháború, és én az érettségimre készültem. Akkor még legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy pár évvel később tanítványa, majd pedig múzeumi kollégája leszek Az 1960-as évek elején, egy esztendővel a halála előtt sikerült elintéznem egy meghívást részére, hogy a londoni egyetemen nyolc előadást tartson, és feleségével együtt londoni lakásunkban a vendégszeretetünket élvezhessék. Germanus Gyula műveivel közvetlen az érettségim előtt ismerkedtem meg. Az első könyve, Allah Akbarl, ami az első mekkai zarándoklatának a beszámolója, bár 1936-ban jelent meg, de csak 1944 elején került a kezembe. Ugyancsak akkor kezdtem el olvasni a felesége, Hajnóczy Rózsa neve alatt megjelent Bengáll tűz című kötetet. Persze akkor még senki sem tudta, hogy tulajdonképpen azt is Germanus Gyula írta. A könyv olvasása után merészen elhatároztam, hogy itt az idő a cselekvésre, írtam egy levelet Germanus Gyulának. Közöltem vele, hogy most fogok érettségizni és kértem, fogadjon el tanítványának. Erre a levélre soha nem kaptam választ. Évekkel később, amikor már valóban tanítványa voltam, bátorkodtam megjegyezni, hogy „én írtam egy levelet a professzor úrnak 1944 áprilisában, de erre soha nem kaptam választ.". Erre azt felelte: „Ja, fiam, én akkor mással voltam elfoglalva." Valóban, mert 1944. március 19-ikén bekövetkezett hazánk német megszállása, és Germanus Gyulának, mint annyi sok ezer más magyar zsidónak fel kellett tennie a sárga csillagot. Felesége, Hajnóczy Rózsa, aki nemesi származású lőcsei hölgy volt, nem bírta a férje üldöztetését és a meghurcolását elviselni, öngyilkos lett. Felesége halála után szerencsére Germanus Gyula védlevelet kapott, és levehette a sárga csillagot. Kivételezett helyzetét azonban arra használta fel, hogy az üldözötteken segítsen, és akit csak lehetett, befogadott a Kis Stáció utcai lakásukba. Erről azonban majd lentebb fogok részletesen beszámolni. Családi indíttatásom, fiatalkorom Édesapám fiatalon, Tolna megyéből került szülővárosomba, Egerbe. Az egri Lakatos-, Lemez- és Fűrészárúgyárnak lett a raktárnoka, majd a második világháború vége felé pedig, mint igazgatója, egészen a gyár államosításáig, 1949-ig. Itt sietve megjegyzem, hogy a gyárnak nem mi, hanem másik három személy volt a tulajdonosa. Négy éves lehettem, amikor Édesapám először vitt be a gyárba és akkor ott, a négyéves fiúcskával közölték, hogy ő pedig majd közgazdász lesz. Mégpedig olyan közgazdász, aki tud arabul és törökül, mert a gyárnak jelentős exportja volt a Balkánra és a Közel-Keletre. Ezért említette Édesapám az érettségim után, 1944-ben, hogy majd a háború után a kolozsvári Közgazdasági Egyetemre megyek tanulni. De van még valami más, amit itt szintén el kell mondanom. Az egyik nagybátyám a Ganz Villamossági Gépgyárban dolgozott, mint dízelmotor-szerelő. Munkájával kapcsolatban több évig kint dolgozott Bulgáriában, majd 1936 és 1940 között Törökországban. Az ország számos helyén megfordult, és valahányszor szabadságra hazajött, az egész család Törökország tájairól és műemlékeiről készített fényképeit csodálta. Nem csekély szerepet játszott a Kelet iránti érdeklődésem és lelkesedésem felébresztésében. De történt valami más is, ami nagyon lényeges volt. Megkértem, hogy küldjön nekem egy török szótárt és nyelvtant, mert - mint mondtam - szeretnék megtanulni törökül. Ez a családom és barátaim, de elsősorban osztálytársaim számára nagyon meglepő volt, mert bizony be kell őszintén vallanom, sem jó tanuló nem voltam, sem nem szerepeltem az iskolában úgy, mint aki kedveli a nyelveket és a nyelvtanulást. Sőt, egyszer a német nyelvtanárom, amikor 56
