Lendvai Timár Edit szerk.: 25 éves a Magyar Földrajzi Múzeum (Érd, 2008)

RÓLUNK ÍRTÁK - Balázs Dénes - ahogy mindmáig emlékezetemben él (MARTINOVICH SÁNDOR)

sziklák repedéseiből gejzírek módjára szökött magasba a forró víz, másutt sisteregve tört elő a forró gőz, hatalmas medencékben pedig fortyogó iszap bugyborékolt. Figyeltem Dénest. A kimerültség jeleit már nem lehetett rajta észrevenni, holott korábban felismerhető volt. Velünk együtt gyűjtötte a víz-, iszap- és kőzetmintákat, mérte a feltörő víz és a fortyogó iszap hőmérsékletét, fényképeket készített, jegyzetfüzetébe írta a megjegyezni valókat. Lelkendezésünket egy sajnálatos baleset lohasztotta le. Árpi alatt fényképezés közben beszakadt az egyik hévforrást övező kéreg, és bal lábát alaposan leforrázta a hirtelen előtörő gőzfelhő. Miután segítettünk neki kimászni szorult helyzetéből és talpra állítottuk, a fájdalomtól csak sántikálva tudott vánszorogni. Este a tábortüzünknél az volt a tanácskozás fő témája, hogyan tud Árpi visszatérni a közel 100 kilométeres úton Bardaiba. Dénes úgy döntött, hogy az egyik tevét meg kell szabadítani terhétől, és annak nyergébe kell ültetni Árpit. így indultunk másnap reggel vissza a kutatóállomásra, és az járt a fejemben, jó, hogy Árpi problémája megoldódott, de mi lesz Dénessel. A hazavezető út ugyanolyan kimerítő lesz, mint amikor közeledtünk a vulkánhoz. Útközben állandóan figyeltem Dénest. Most nem maradt le sohase. Valószínű, hogy annak tudata adhatott neki testi- és lelkierőt, hogy most a sérült társon kell segíteni, a saját bajom elhanyagolható. Ez a meggyőződés akkor erősödött meg bennem, amikor Dénes később bevallotta, hogy a tevés expedíció második napján olyan kimerültnek érezte magát, hogy a visszafotdulás gondolatával foglalkozott, a visszaúton pedig mindig Árpit figyelte, hogy le ne pottyanjon a teve nyergéből. Expedíciós utunkat a Tibesztit elhagyva déli irányban folytattuk. Különösebb nehézség nélkül hagytuk magunk mögött a sivatag területét, a szavanna és az őserdő övezetén áthatolva értük el a Guineai-öböl legnagyobb kikötővárosát: Doualát, ahol a közös afrikai utunk befejeződött. Balázs Dénes további expedíciós útjaira már nem vitt magával kísérő társakat, egyedül járta a nagyvilágot. Későbbi találkozásaink azokra az időszakokra szorítkoztak, amikot éppen itthon tartózkodott. Ilyenkor felkerestem érdi otthonában, ahol mindig munka közben találtam. Legtöbbször éppen valamelyik újabb utazásának élményeit tárgyaló könyvét írta, máskor kertjében szorgoskodott. Nem riadt vissza a megerőltető fizikai munkáktól sem, ha kellett kőműves munkába is belefogott, maltert kevert, téglát rakott, így bővítette és javítgatta családi házát. Dénes a Magyar Földrajzi Múzeum létrehozásával tette fel életművére a koronát, melyet úgy emlegetett, hogy ez az ő édes gyermeke. Sok akadályt, rosszindulatú gáncsoskodást kellett ekkor is legyőznie, de az évekig tartó küzdelem végül sikerrel végződött. Székely vérének és a „Csak azért is!" életfelfogásának köszönhette ebben a harcában is győzelmét. Örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy ha csak szerényen is, de hozzájárulhattam, és segíthettem ebben a munkájában. Dénes emberi nagysága életének utolsó napjaiban mutatkozott meg igazán előttem. Ezekben a szomorú napokban többször meglátogattam a svábhegyi kórházban, és kívánságára néha haza is szállítottam, hogy láthassa érdi otthonát, elbúcsúzhasson a számára oly kedves házától, kertjétől, melyet verejtékes munkával saját maga is épített, illetve művelt. Kórházi betegágyán jegyzetek, külföldről érkezett levelek garmadája vette körül, és ő halálos betegsége tudatában, emberfeletti fájdalmait leküzdve dolgozott utolsó könyvének befejezésén. Balázs Dénes mint földrajztudós, gazdag szellemi örökséget hagyott ránk. Mint embet, példaképül szolgálhat minden hazáját, népét, a bennünket körülvevő természet szépségét szerető ember számára. Példamutató élete bizonyítja, hogy értékes célokat kell magunk elé kitűzni, és ezek megvalósításával járulhatunk hozzá ennek a sok bajt és károsodást elviselni kénytelen világunk jobbá tételéhez.