Lendvai Timár Edit szerk.: 25 éves a Magyar Földrajzi Múzeum (Érd, 2008)
RÓLUNK ÍRTÁK - Az én múzeumom (KARAFFA ANDRÁS)
hol Boldogkő nevezetes várához opált gyűjteni a patakban, vagy - az öreg Lada Nivát segítségül hívva - egy telkibányai kincsvadászatra: hegyikristályt keresni a hegyoldalon. Csakúgy, mint a múzeumi órákról, a táborból sem hiányozhatott a minden napot felpezsdítő csínytevések véget nem érő sora. Ha vizsgálatnak vetem alá saját türelmemet, csodálattal adózom akkori „felnőtteinknek" — akik közül többen annyi idősek voltak, mint én most —, amiért olyan elnézően bántak velünk, és elviselték az olykor túlzásba vitt szemtelenséget, miközben az egész felelősség az ő vállukon nyugodott. A gyermekes sértődések tüskéi persze hamar átadták helyüket a szégyenérzetéinek, amikor tudtuk, hogy túllőttünk a célon mondjuk egy üdítőital elcsenésével, majd a tett cseppet sem elegáns letagadásával. Mindeközben azonban a szakmai munka sem szorult háttérbe. Emberi hajjal helyben készült barométerrel légnyomást mértünk, hőmérsékleti és csapadékviszonyokat rögzítettünk napról napra. A múzeum restaurátora, és a táboraink ugyancsak nélkülözhetetlen személyisége, az aranykezű Puskás Kati közreműködésével pedig különböző kézműves foglalkozásokat űztünk. És petsze igazi túrázók lettünk, akiknek 12-13 évesen nem okozott nehézséget megtenni olykor napi 20-25 kilométert. „Tudományoskodva" úgy is fogalmazhatnék, hogy egy újabb identitást nyertünk mi, a „szakkörösök", amiből azonban akkor annyit éreztünk, hogy igazi, belevaló csapattá váltunk. A Földrajzi Múzeum szakkörei és táborai számunkra 2000-ben értek véget, amikor Edit — friss házasként férje Svédországba szóló kutatói ösztöndíja miatt — külföldre utazott. A kapcsolat azonban nem szakadt meg egészen: a Skandináviából érkező képeslapok tovább szőtték azt a fonalat, amely sok év után ennek a rövid gondolatmenetnek a megírásához vezetett. Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem földrajz és történelem szakán tanulok. Egyre gyakrabban találkozom azzal a mindenki által ismert, bosszantó jelenséggel, amikor a tudomány kifelé szivárog az agyamból, és az sem ritka, hogy a tanulmányok során felmerülő nehézségek a szeretet komplementetét erősítik irántuk. Az az érdeklődés azonban, ami az Üj megismerésére sarkall, töretlen bennem. Ezzel, és megannyi élménnyel, baráttal, kötődéssel lettem gazdagabb a múzeumi évek során, amelyek maradandóbbnak bizonyultak sok földrajzi ismeretnél. A zempléni várak az én váraim. A hegyek az én hegyeim. A park gesztenyéi az én gesztenyefáim, és a múzeum - nos, igen, az is az „én" múzeumom, és persze mindenki másnak is „saját múzeuma", aki szoros szálakkal kötődik hozzá. Erd, 2008. július 15.