Balázs Dénes: Szigetről szigetre a Kis-Antillákon (Érd, 1994)
Dominica
ki és közepére akasztottam fel az élelmiszeres zacskómat. Ha csak nincs hosszúfarkú lakótársaim között gyakorlott kötéltáncos, nem férhetnek hozzá az elemózsiához. Be is vált a módszer. Éppen falatozni kezdtem reggel, amikor beállított hozzám Bili egy nagy bögre meleg tejeskávéval.- Ha el akarsz jutni a repülőtérre - mondta -, menj ki a mólóra. Ott rakodnak le a banánt szállító kamionosok, és utána mennek vissza üresen a keleti partra. Egyezz meg valamelyik sofőrrel, hogy vigyen el. A rádió ugyan azt mondta, hogy az északi utat is eltorlaszolták az iszapfolyások, de ezek a sofőrök nem ismernek akadályt. Félelmetes utazásban volt részem! Fekete sofőröm teljes gázzal vette a hajtűkanyarokat, és maximális sebességgel rontott neki az utat borító víztócsáknak, a hegyoldalból lefolyó köves sárfolyamoknak. Egy szó mint száz: ezt is túléltem! De a búcsú Dominicától még odébb volt! Utunk a repülőtér végénél vezetett el, ráláthattam a kifutópályára. A Melvillefolyó a repülőtér aszfaltját választotta medrének, kényelmesen hömölygött végig rajta, és ott szabadult meg hordalékterhétől. Hát itt egyhamar nem landol repülőgép! 0, te szegény istenverte sziget, Dominica! És benne egy kiszolgáltatott árva magyar... A remény azonban nem hagyott el. Thomas úr vendégházában, a várakozás óráiban utazásom következő láncszemének, Martinique szigetnek prospektusait és térképeit tanulmányoztam... 92
