Balázs Dénes: Szigetről szigetre a Kis-Antillákon (Érd, 1994)

Dominica

nyékét termelnek, főleg maniókát, kukoricát és zöldségféléket, eladásra pedig banánt, kakaót, kókuszt.

Sok kanyar után érkeztem a karibok „fővárosának” számító Salibiába. Itt épült a katolikus misszionáriusok temploma és az iskola. A templom érdekessége, hogy oltárát - a hagyományokhoz alkalmazkodva - egy karib csónakból alakították ki. Éppen vége lett a misének, több tucat ember tódult ki a templom ajtaján. Jó alkalom, hogy szemügyre vegyem, mint festenek a Kis-Antillák ma élő indián leszármazottai.

Mekkora csalódás! Kelet-ázsiai arcvonású emberekre számítottam, a kijövök többsége azonban alig különbözött a sötét bőrű afrikaiaktól. Csak néhány világosabb színű akadt köztük, sima fekete hajjal. Felfedeztem egy mandulaszemű kislányt is, a mongolid rokonság legismertebb etnikai jegyével. Végezetül egy idős, ráncos arcú néni tűnt elő, sárgásbarna bőre, kidudorodó arccsontjai és összeszűkülő szemei alapján ő reá tényleg illett a vulgáris jelző: tiszta vérű karib.

Ha visszagondolunk a karibok utóbbi pár évszázados történetére, nem csodálkozhatunk vegyes arcvonásaikon. Bőséges alkalom volt rá, hogy a négerekkel keveredjenek, mivel az ültetvényekről megszökött rabszolgák náluk kerestek menedéket a vadonban. így az utódok etnikai jegyei egyre inkább az afrikaiak felé tolódtak el. Az embertani vizsgálatok szerint a rezervációban alig pár száz olyan egyén található, akiknél mongolid jellegek vannak túlsúlyban.

...A templom mellett a földön idős asszonyka kuporgott - egy fedeles fazék mellett. Magához intett és felemelte a fedőt: az edényből finom kávéillat csapott meg. Nyomban kértem egy bögrével. Olyan régen ittam már friss meleg feketekávét! A magammal hozott neszkafét meleg víz híján hidegben szoktam feloldani.

Acsorgás, kávészürcsölés közben, mintha a föld alól kerültek volna elő, újabb karib asszonyok jelentek meg. Kosarakat, gyékényfonatokat és különféle csecsebecséket kínáltak eladásra.

86