Balázs Dénes: Szigetről szigetre a Kis-Antillákon (Érd, 1994)
Grenada
Castro ugródeszkája Hát ilyen esetem még nem volt! Első ízben találkoztam a Kis-Antillákon géppisztolyos katonával. Máshol fegyvertelen, vagy legfeljebb gumibotos rendőrök teljesítettek szolgálatot a repülőtéren. Nem tehettem mást, a rám szegezett fegyver kíséretében visszabandukoltam az épülethez, ahol nagy csődület fogadott. Előkerült az ellenőrző tiszt, ismét elkérte az útlevelemet, majd közölte:- A repülőtér környékén nem szabad gyalog közlekedni! És már intett is az egyik taxisnak, betuszkoltak kocsijába, és megadta az úticélt: Paradise! Guesthouse! így kerültem a grenadai „Paradicsomba”. Jól ráfizettem erre az útra, mivel a sofőr a rövid fuvarozásért tíz dollárt követelt. Ennyi pénzért autóbusszal a fővárosba is utazhattam volna. Kárpótolta bosszúságomat, hogy a vendégházban nagy szeretettel fogadott a tulajdonos, Ceclyn (ejtsd: sziszlin) asszony. Melaszcukros kávéval kínált meg és megmutogatta kertje virágait, melyekből a szobámba is jutott egy nagy csokorral. Én voltam a családi ház egyetlen vendége. Rövid pihenő után sétára indultam a faluban. Több méteres útszéli táblák vonták magukra figyelmemet. De ismerősök ezek a rajzok! Munkások, parasztok ökölbe szorított kezekkel, páncélsisakos katonák magasba tartott szovjet kalasnyikokkal hirdetik a szocializmus győzelmét a kapitalisták fölött. A plakátok szövegei munkára, harcra buzdítanak, a kommunizmust éltetik. Jegyzetfüzetemben feljegyeztem az egyik magasztos jelmondatot: „Ne teljen el egyetlen nap sem forradalmi harc nélkül!! Ne múljon el egyetlen óra sem termelés nélkül!” Magyarországon az ötvenes évek elején, Rákosi Mátyás uralma idején olvashattunk hasonló buzdításokat. Grenadán látogatásomkor (1981) még csak kétéves múltra tekintett vissza a „szocializmus építése”. Az előző választott kormány vezetője, Eric Gairy rászolgált a bukásra, mert kormányzati 130
