Balázs Dénes: Szigetről szigetre a Kis-Antillákon (Érd, 1994)
Saint Lucia
Harmadnap útra kerekedtem és váltott járművekkel követtem a nyugati partot. Soufriere városába érve szállást foglaltam a Home Guesthouse-ban. Meglepett, hogy a viszonylag nagy szállóban én voltam az egyetlen vendég, pedig a környék panorámája valóban csodálatos. Térképem alapján gyalogszerrel vágtam neki a hegyeknek, hiszen a reklámozott hely alig öt kilométerre fekszik a várostól. Az út elején megcsodáltam a két híres gúlahegyet, a karcsúbb, tetszetó'sebb Petit Pitont és a terebélyesebb, magasabb Gros Pitont. Igazat adtam angol geográfus kollégámnak, John Macphersonnak, aki a pitonok fényképét rakta könyve címlapjára: a Kis-Antillák leglátványosabb panorámáját nyújtják. A magasba szerpentinező autóútnak utolsó nagy kanyarja következett, amikor felfedeztem egy rövidítő gyalogösvényt az erdőn át. Alig tettem meg rajta ötven lépést, észrevettem, hogy mögöttem a bozótból előlépett két tagbaszakadt néger fiatalember és a nyomomba eredt.- Rasztaszok! - villant át agyamon a felismerés. Szaporázni kezdtem lépteimet, mert nem tudhatom, mit forgatnak a fejükben. Ha netán értékeimre pályáznak, alig van esélyem a menekülésre. De ugyan kik azok a rasztaszok? Egy kizárólag feketékből álló szekta tagjai, akik azzal vonják magukra a figyelmet, hogy barnára színezett hajukat ceruza vastagságú, mellig érő varkocsokba fonják, ami riasztó megjelenésűvé teszi őket. Vándorolnak faluról falura, s ha a gyerekek meglátják őket, „dreads” (rettegetők) kiáltásokkal menekülnek előlük. A felnőttek köpnek egyet és azt mondják: rasztasz! A rasztasz vagy helyesebben rasztafari (rastafari) szekta alapítója egy Marcus Garvey nevű jamaicai néger, aki a két világháború között Eszak-Amerikában a „Back to Africa!” (Vissza Afrikába!) mozgalom szervezője és vezetője volt. A Biblia alapján azt hirdette, hogy a fekete bőrű emberek Noé másodszülött fiának, Hámnak a leszármazottai. Őshazájuk 110
