Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)
Látogatóban az oroszlánfókáknál
Látogatóban az oroszlánfókáknál Súlyos méltánytalanságot szeretnék orvosolni. Elismerem, hogy a Galápagos-szigetek igazi nagy sztárjai az elefántlábú teknősök. Rangsorban a második helyen egy testvérpár, a tengeri és a szárazföldi leguánok osztozkodnak; markáns, varacskos fejük, ősvilági megjelenésük méltó arra, hogy a legtöbb galápagosi iromány címlapját az ő képük díszítse. A nevezetes három galápagosi hüllő után nincs kialakult ranglista, a harmadik helyezésért nagy a tülekedés. Sokan a termetre kicsi, ám nagyon tetszetős, vörös „blúzt” viselő lávagyíkra szavaznak. Pályáznak a dobogó harmadik fokára a gekkók, vagy tapadógyíkok is. Nem hiányoznak a kígyók sem, méghozzá igen mutatósak. Alapszínük barna vagy kékesszürke, kétoldalt sárga csíkkal. Az ember számára veszélytelenek, hosszuk alig egy méter. A galápagosi hüllők ismertetése után, amikor a szakírók már minden érdekességből kifogytak, befejezésül odabigygyesztik: „... és a partokon élnek még fókák is!” Nos, én az „élnek még” lekicsinylő megjegyzés ellen tiltakozom. Tisztelem a herpetelógusok érveit, a Galápagosszigetek mindenekelőtt a hüllők birodalma, azonban méltánytalannak tartom az ide tévedt szegény tengeri emlősök ilyen lebecsülését. Szerény értékelésem szerint a dobogó harmadik foka őket illeti meg! Rokonszenvem a fókákkal nem újkeletű. Már Alaszkában elnyerték tetszésemet, majd később Kalifornia partjain. De az ismeretség szálai csak a legutóbbi kirándulásunkon, Plaza-szigeten fonódtak barátsággá. A sziget partjain több órát töltöttem körükben, bármelyik csoportjukhoz is kukkantot-88
