Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)

Szigeteket szült az óceán

Szigeteket szült az óceán

A teknősök országát járva, először nyílt alkalmam, hogy áttekintő képet alkossak magamban Santa Cruz szigetéről. Olyan ez a fólddarab, mint egy lefátyolozott mohamedán nő - nem lehet tudni, kit rejt a sötét lepel: csinos fiatal hajadont vagy ráncos idős matrónát. Santa Cruz fekete lávafolyamai is teljesen beborítják az egész szigetet, hiába kerestem rajta rést, hogy betekinthessek a bazalttakaró alá, nem találtam nyílást sehol. Csak láva - láva hátán.

Pedig izgató kérdés: hogyan keletkeztek ezek a szigetek? Egy süllyedő kontinens összetöredezett mozaikdarabkái rejtőznek-e a vulkáni takaró alatt, vagy pedig fordítva: mélységből születő, felemelkedő világ kezd kibontakozni előttünk?

Furcsa história, hogy a Galápagos-szigetek ősi formáját nem földtudományi kutatók, hanem a biológusok kezdték firtatni. Izgatta őket, hogy miképpen jutottak a szigetekre az elefántteknősök, ezek a behemót szárazföldi állatok, melyeknek kipusztult rokonsága az amerikai kontinensen élt. Feltételezték, hogy Galápagos valaha összefüggött a kontinenssel, aztán megsüllyedt az egész térség, és a magasabb hegyek, tűzhányók szigetekként emelkedtek ki a tengerből.

Az „elsüllyedt földrész” elméletét valló kutatók elképzeléseit támasztották alá a tengerfenék domborzatáról készült térképek, melyek szerint a galápagosi szigetek egy víz alatti hátságból emelkednek ki, a tenger mélysége a nagy szigetek között alig pár száz méter (lásd ábránkat a 12. oldalon). A térképek azt is elárulják, hogy a Galápagos-hátság felől két jól kirajzolódó nyúlvány vezet a kontinens felé. Az egyik északkeleti irányban Közép-Amerika felé mutat: ez a Kó63