Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)

Gyilkosság Teknősországban

Érdekes felvilágosításokat kapott annak idején Darwin a szigetek lakóitól, akiknek még főfoglalkozásuk a teknősvadászat volt.

„Kis idővel azután, hogy a teknősök a forrásnál voltak, húgyhólyagjuk csakúgy duzzadt a sok folyadéktól. Később a benne tárolt víz fokozatosan csökken, és egyre kevésbé tiszta. Az emberek, akik a sziget alsó, száraz részein járnak és megszomjaznak, gyakran kiisszák a hólyag tartalmát, ha az tele van. Az egyik teknőst éppen előttem ölték meg, a folyadék még egészen tiszta volt, csak kissé keserű ízű. A lakók először mindig a szívburokban levő vizet isszák ki, azt mondják, az a legjobb” - írta Darwin.

...Mialatt gondolatban messze elkalandoztam, az ösvényen baktató teknős mindjobban közeledett. Ide-oda billegő kupolás páncéljával időnként megállt, gyanúsan, nyugtalanul mozgatta a fejét, mintha valami rosszat sejtene. Körülbelül ötven méterről startolt, s tíz perc múltán már csak pár lépésnyire volt tőlem.

De jaj, egyenesen nekem tart! Ha nem húzódom félre az utolsó pillanatban, a mázsás testet tartó ormótlan lábával a gyomromra hág!

A kimérten baktató állat azonban ügyet sem vet rám. Szinte az orrom előtt karistolják lábai a köves csapást. S micsoda lábak! Akár az elefánté - kicsiben! Igazán találó a név, amit Dudich Endre használt, az „elefántlábú teknős”. A pikelyekkel fedett, izmos végtagok harminc-negyven centi magasba emelik a páncélos testet, simán átlendítik a kisebb kövek, sziklák felett, csak a kiálló magasabb lávabordák kényszerítik néha ügyefogyott kalimpálásra. Az érdes lávadarabokhoz verődő teknőspáncél tompa kongása olykor száz méterekről elárulja gazdája jövetelét.

Hihetetlen, hogy néha milyen alpinista bravúrokat képes véghez vinni egy galápagosi teknős! Csak nagy ritkán fordul elő, hogy sziklamászás közben a hátára huppan. Ilyenkor is - ha nem magasból esett - rövidebb-hosszabb kapálódzás

61