Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)

Gyilkosság Teknősországban

Gyilkosság

Teknősországban

Kora hajnalban szerettünk volna indulni, hogy legalább az út első felét a fullasztó meleg beállta előtt megtegyük. A bűntény helye jó messzire esik a kutatóállomástól, legalább húsz kilométert kell gyalogolnunk odáig az éles lávamezőkön keresztül. Hiába nyaldossák körül a szigeteket a Humboldtáramlás hűs hullámai, napközben a csaknem merőlegesen tűző egyenlítői napsugárzásban a fekete bazaltmező és a fölötte levő légpárna jócskán felmelegszik. A 30 fokos hőmérséklet, ha ráadásul magas nedvességgel párosul, nem a legkellemesebb a hegymászáshoz.

A késedelmes indulás oka: még nem hozták meg a szamarat. Santa Cruz-szigeten nincsenek autóutak, csak köves, kanyargós, keskeny ösvények. Az ilyeneken pedig az igénytelen és kitartó szamár az egyedüli teherhordó. Mivel legkevesebb kétnapos útról volt szó, elég sok útipoggyász összejött, hiszen az ivóvizet is magunkkal kell vinnünk. Az pedig nem csekély súly, naponta és fejenként négyliteres fejadaggal kell számolni.

Puerto Ayora és általában a part mente túl száraz ahhoz, hogy ott legelőt igénylő haszonállatokat tartsanak. A farmok a vulkán dereka táján, három-négyszáz méter magasságban létesültek, ahol már több a csapadék, és dúsabb a növényzet. Santa Cruz-szigeten két kis farmertelep jött létre. Az egyik Puerto Ayora kikötőjétől északra, a sziget régóta kihűlt, vulkanikus hegyének déli lejtőire települt, mintegy hét-nyolc kilométerre a tengerparttól; Bellavistának nevezik. Ugyanebben a magasságban, nyugat felé haladva, szétszórtan több család telepedett meg, de vagy tíz kilométert kell megten56