Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)

Kecskék és patkányok

A kontinensről átfuvarozott patkánycsalád nagyszerűen érezte magát az új környezetben, ahol semmiféle ellensége vagy vetélytársa nem volt, viszont annál bőségesebben állt rendelkezésére a táplálék. Hogy mit ettek? Hát a gyámoltalan kisteknősöket zabálták meg!

...A biológusoka Galápagos-szigetekhez hasonló élőhelyeket (biotópokat) úgy nevezik: telítetlen élettér. Az óceánokban született szigeteket a tenger elzárta a szárazföldtől, így a kontinensen kialakult szárazföldi emlősállatok nem kerülhettek át oda. Pedig a szigeti létfeltételek nagyon is kedveztek volna elszaporodásukhoz. Ezt igazolja a pintai kecskék esete, és hasonló a pinzóni patkányok históriája is.

Galápagos szigetvilága hosszú évmilliókon át a biológiai fejlődés elkülönült útját járta; kialakult az állatoknak és a növényeknek a világon sehol máshol nem ismert sajátos biocönózusa, együttélése. Azt mondhatnék, a szárazföldi állatok között a legteljesebb békesség honolt, nem veszélyeztették egymás létét, növényevők lévén egyik sem volt ellensége a másiknak.

Az eszményi biológiai egyensúlyt máról holnapra felborította az ember és csatlós állatainak megjelenése.

...Az ember azonban nemcsak pusztítani tud. Ha akar, segíthet is a bajokon. Talán még nem késő!

A biológusok elkeseredett küzdelembe kezdtek. Az már bizonyos, hogy a szigeteken az élet ősi rendjét visszaállítani többé nem lehet. A természetben ismeretlen a hátraarc, a fejlődésben nincs visszatérés az előzőhöz. A Homo sapiens azonban képes arra, hogy értelme segítségével az élet jövő útjait akarata szerint egyengesse.

Az első és legfontosabb feladat, megmenteni a kihalás szélére jutott elefántteknősöket! A Santa Cruz-i biológiai kutatóállomáson 1965-ben megindult a kiveszőiéiben levő teknős alfajok tervszerű továbbtenyésztése. A biológusok sorozatos expedíciókat vezettek a veszélyeztetett teknősök szigeteire, hogy összegyűjtsék a jövevényállatoktól még meg-48