Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)
Kalózok és mészárosok
A húszas évekre a Galápagos-szigetek állatvilágát annyira kiirtották, hogy sem a teknősök, sem a fókák vadászata már nem volt kifizetődő. Az ősi faunát fenyegető veszély azonban nem szűnt meg, hiszen az egyre többen érkező telepesek továbbra is könyörtelenül irtották a szórványosan még eléjük kerülő állatokat. 1936-ban, Berlanga emlékezetes galápagosi partraszállásának négyszázadik évfordulóját követően, az ecuadori kormány határozatot hozott a galápagosi fauna és flóra védelméről. Ez azonban csak írott malasztnak bizonyult, mivel a végrehajtást senki sem ellenőrizte. A második világháborúban bekövetkezett a baltrai pusztulás, amikor az amerikai hadvezetés kősivataggá változtatta a szigetvilág egyik gyöngyszemét. Vészjósló hírekkel tértek haza a háború után a szigetekre látogató különböző nemzetiségű tudósok is. Különösen a bécsi születésű Irenaus Eibl-Eibesfeldt hívta fel megrázó szavakkal nemcsak a tudós körök, hanem az egész világ természetszerető társadalmának figyelmét a Galápagoson szemünk előtt lejátszódó biológiai tragédiára. „Az ember betörése ebbe a paradicsomi világba és féktelen pusztításai a tudomány, a jövő emberisége ellen elkövetett bűncselekmény” — írta könyvében Eibl-Eibesfeldt. Ilyen s hasonló vészjelzések hallatára az UNESCO (az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete), valamint a Nemzetközi Természetvédelmi Unió az ecuadori kormánnyal egyetértésben több küldöttséget menesztett a szigetekre. A tudósok és kormányképviselők azt vizsgálták, milyen úton-módon lehetne megakadályozni Galápagos élővilágának további pusztulását. A szigeteken járt szakemberek sürgetésére az ecuadori kormányjavaslatot dolgozott ki az 1936-os természetvédelmi rendelkezések megszigorítására, és az előterjesztés alapján Eucador nemzeti kongresszusa 1958. szeptember 18-án jóváhagyta a Galápagos-szigeteknek nemzeti parkká nyilvánítá35
