Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)

Kalandos búcsú

gépemet, néhány csoportképet készítettem róluk, azután siettem vissza csomagolni.

Másnap reggel, amikor újra a „Donvalé”-ra szálltam, a fedélzet képe Noé bárkájára emlékeztetett. Most már három sziget állatsereglete barátkozott egymással! A kecskék voltak többségben, szinte kórusban mekegett az egész társaság.

Néhány szegény mesztic is költözött a bárkára, fekhelyeiket deszkapalánkkal kerítették el a kecskéktől és a disznóktól. Az egyetlen utaskabint továbbra is mi „gringók” (idegen jöttmentek) birtokoltuk, a három német világcsavargó és Hidenori Hirata, a japán fiú.

A szokástól eltérően, már nem kötünk ki San Cristóbalszigeten. A hajó megtelt, és az élő árut mielőbb el kell juttatnunk a kontinensre. Jómagam ugyan szívesen időztem volna legalább egy napot a szigeten. A Galápagosról alkotandó összképbe beletartozna, hogy megismerjem a „fővárosát”, Puerto Baquerizo Morenót is. A kontinensről Baquerizóba szóló ajánlólevelet hoztam magammal. Azt akár el is dobhatom, vagy - ha úgy tetszik - megtarthatom emlékül.

Kapitányunk szerint öt vagy hat napig tart az út Guayaquilig. A tengeráramlással szemben kell haladnunk, és a „Donvale” öreg motorjával óránként hét-nyolc kilométernél alig tudunk nagyobb sebességet elérni.

Már az első napon elpusztult két kecske. A következő napon öten bűzlöttek a padozaton, a többiek rajtuk tapodtak. Ezek még a villamili rakományhoz tartoztak. Amióta elhagytuk Isabelát, a szerencsétlen állatok nem kaptak sem inni, sem enni. Nyilván a szomjúság végzett velük, bár Gus Angermeyer olyasmit mondott: „annyi eszük a galápagosi farmereknek is van, hogy nem az egészséges állataikat, hanem a betegeket adják el a hajón érkező kupéénak”. így azután nem csoda, hogy a kecskeszállítmányoknak olykor a fele sem érkezik meg élve a kontinensre.

A németek orrának különösen nem tetszett a fedélzeten bűzlő állathullák serege, és sorra a tengerbe dobálták őket.

134