Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)

A hideg paplan átka

Vigasztalódásul letelepedtem egy mangófa alá, ebédre annak gyümölcsét csemegéztem. Oldalzsákomat mandarinokkal tömtem meg, de találkoztam banánosokkal és kókuszpálmákkal is. Ezeket mind Ecuadorból telepítették ide a farmerek a botanikusok nem kis bosszúságára, mivelhogy megbontják velük az ó'si flóravilág egységét. Dehát ugyanilyen csapás érte az eredeti faunát is az elszabadult háziállatok megsokasodása révén. Ma már csak hiú ábránd, hogy az emberi településekkel teletűzdelt szigeteken sikerül megóvni tisztán a természet „biológiai laboratóriumát”!

Bellavistát elhagyva, mintegy háromszáz méter tengerszint feletti magasságban véget ér a Scalesia erdőség. Sűrű cserjés vadon következik, melyet a botanikusok barna talajú övezetnek neveznek. Magasabbra hágva a Miconia övezetbe jutunk, nevét uralkodó növényéről, & Miconia robinsonianáról kapta. A hatszáz méteren felüli déli nedves lejtőkön a faféleségek már teljesen hiányoznak: az örökké ködös, hűvös pusztaság nagyon hasonlít az Andok páramóihoz. Csakhogy azok ott háromezer méter fölött helyezkednek el.

...Estefelé visszatérve Bellavistába, megkerestem a kis település boltosát, Eliseo Marinót. Őhozzá szólt de Vries ajánlólevele. Marino máskor is tett már kisebb szolgálatokat a kutatóállomásnak. De Vries most is beígért ötven sucrét, ha elvezet a tunelhez, a lávabarlanghoz.- Oh, senor - sopánkodott a boltos -, ilyen későn akar barlangba menni? Hiszen már egész sötét van az erdőben...- A barlangban nincs különbség a nappal és éjszaka közt- feleltem.

A boltos megkínált tejjel, és elfogyasztottam egy lepényt túróval. Közben szétnéztem az üzletben. Nincs valami nagy választék, az összes portékát - sót, cukrot, rizst s efféléket- a tíz ujjamon összeszámolhatnám. A gazda ezalatt meggyújtott egy erős fényű maximlámpát, azzal indultunk el az erdőbe.

113