Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)
Noé bárkája a Csendes-óceánon
Noé bárkája a Csendes-óceánon Mi, büszke európaiak, hajlamosak vagyunk arra, hogy kisajátítsuk magunknak a Föld minden darabjának felfedezői jogcímét. Berlanga püspök balszerencsés útját is úgy értelmezik, hogy ő fedezte fel a Galápagos-szigeteket. Ezzel szemben a valóság az, hogy már évszázadokkal előtte eljutottak emberek az óriásteknősök és a félelmetes sárkánygyíkok birodalmába. A perui indiánok körében megőrződött mondák többek közt Túpac Yupanqui inka nevét említik, aki nagyapja volt a spanyol konkisztádorok által megölt Atahualpának. Túpac Yupanqui a mai Ecuadortól Chile középső részéig terjedő birodalmat uralta. A kíváncsiság arra késztette, hogy megtudja, mi van az országát nyugatról határoló végeláthatatlan víztükör mögött. Tutajokat építtetett könnyű balsafából, és széles vitorlákat szereltetett rájuk. A monda szerint Túpac Yupanqui hosszú utazás után „győzelmesen” tért haza. Két nagy szigetre bukkant: az egyiknek a Nina-Chumpi (Tűz-sziget), a másiknak Huahua- Chumpi (Hátulsó-sziget) nevet adta. Valószínűleg a vulkanikus Galápagos-szigetekre jutott el, a Tűz-sziget elnevezés arra utal, hogy ott egy tűzhányó éppen működésben volt. Az európai tudósok nem sok hitelt adtak az indián mondáknak, mert nem tudták elképzelni, hogy a hajózásban járatlan emberek miképpen juthattak el a messzi szigetekre, sőt onnan vissza. A norvég Heyerdahl azonban az 1947-ben végrehajtott kalandos vállalkozásával bebizonyította, hogy balsafából készült tutajon a tengeráramlás és a passzátszél segítségével a Galápagosnál sokkal távolabbi óceániai szige10
