Balázs Dénes: A csepegő kövek igézetében (Érd, 1994)
Remények és keservek
- Mi van, Imre? Mondj valamit! - kiáltottam a mélybe.- Elakadtam, mert tele van a járat beékelődött sziklákkal. Olyan élesek, mint a borotvapenge. Ismét dübörögtek a lezuhanó kövek. Imre újabb és újabb hasadékokba mászott be, de mindenütt beszorult néhány méter után. Cafatokra tépett ruhában, kimerültén érkezett vissza hozzánk.- Mi a véleményed? Lehet továbbmenni? - faggattuk.- Bontani kell, de nagyon veszélyes, mert sok az ingatag kő. Szerintem az eddigi legígéretesebb hely! Hej, de kár, hogy az utolsó pillanatokban fedeztük fel! Késő este volt, és másnap reggelre tűztük ki a táborbontást, a hazaindulást. Abba kell hagyni a feltárást... ... Vacsora után szerény tábortüzet gyújtottunk. Nem jött nóta a szánkra, annyira fájlaltuk, hogy éppen most kell elmennünk. Nekem is lejárt a szabadságom, nem maradhatok tovább. Csupor Pista biztatott bennünket:- Kérjetek rendkívüli szabadságot. Kár lenne veszni hagyni háromhetes munkátokat... Sponga Imre is megszólalt:- Nekem még futja a szabadságidőmből. Nem kell lebontani a tábort, itt maradok őrnek, míg visszajöttök.- Jól van, megpróbáljuk! Az „utolsó” roham Augusztus 25. A Keserű-tó lusta ürgéi bizonyára még javában aludtak, amikor a nyíreserdő oldalában felharsant Stefanik Gyuszi éles jeladása:- Pupíli! Pupíli! Csak többszöri ismétlés után érkezett halk válasz a ✓ táborunk felől. Imre barátunk álmos hangjára ismertünk:- Pupíli! 60
