Balázs Dénes: A csepegő kövek igézetében (Érd, 1994)
Remények és keservek
bízva a sikerben. Lehet, hogy csupán néhány méter választ el bennünket az áhított barlangtól, de lehet, hogy hetekig, hónapokig kell dolgozni érte. Csak kitartó akaratunk ne hagyjon cserben! A bejárat szintjéhez viszonyítva elértük a 13 méteres mélységet. A tegnapi gyors előretörés közben nem sok figyelmet fordítottunk a ránk leselkedő veszélyekre: a Damoklész kardjaként fölöttünk lógó sziklákra. Egy rossz fogás elégséges ahhoz, hogy vagonnyi követ magunkra rántsunk. Bővíteni is kell a járatot, mert nem közlekedhetünk benne giliszta módra. Legalább olyan „kényelmessé” kell tennünk, ahogy az ürgék csinálják. A tágításhoz kaptunk újabb csodaeszközt, a piros kis kalapácsot. Azt is ki kell próbálnunk! Először a kavicsos patakmederhez vezető szűkületet, a Kaput (későbbi nevén: Első kapu) romboltuk le. Sajnos, nyomában valóságos kőlavina indult meg, amit Lajos csak nagy nehezen tudott aládúcolni. De szűkület zárta le ennek a szakasznak a másik végét is: a Második kapu. Az is kapott jó ütést - változatosságképpen a szürke kis kalapáccsal. Már javában szállítottuk fel a szétvert köveket, amikor fentről továbbadták a hírt: itt vannak a rendőrök Színből és szeretnének velem beszélni. Kissé megszeppentem. Valaki rosszindulatúan bejelentette, hogy robbantásokat végzünk, és talán azt jöttek ellenőrizni? Szerencsére jó két órával korábban használtuk a kis kalapácsot, füstje már régen kiszállt az aknából. De aki csak egy kicsit ért hozzá, utólag is könnyen megállapíthatja, mi történt. Robbantásról árulkodnak a felszínre kiszállított, finoman zúzott kövek, ha pedig lemászik a mélybe, még érezheti a nyers dúcfákba ivódott gázok illatát és láthatja az ácsolatfákon azokat a sebeket, amelyeket a robbanáskor nagy erővel szétrepülő éles szikladarabok okoztak. Kimásztam az aknából és bemutatkoztam a rám váró két rendőrnek. 47
