Balázs Dénes: A csepegő kövek igézetében (Érd, 1994)
Remények és keservek
Kora hajnalban keltünk, bekaptunk egy-egy karéj lekváros kenyeret, meggyújtottuk karbidlámpáinkat s már ereszkedtünk is le az aknába. A két kőfal alját teljesen elzárta az éles törmelék és néhány nagyobb mészkőtömb. Itt egyhamar nem jutunk be a barlangba! Egyedüli biztatást az jelentett, hogy erősödött a huzat, oldalt döntve lobogtatta a karbidlángot. Lekértünk egy hőmérőt és megmértük a levegő hőfokát: 11°C. Igen, ez már barlangi hőmérséklet! Már csak a barlang hiányzik hozzá! Megpróbáltunk kitörni a két sziklafal közötti préselődésből. Több keskeny kürtőt fedeztünk fel, melyek rézsútosan vezettek lefelé. De ó jaj, olyan szűkek voltak, hogy egyikbe sem tudtuk belepréselni testünket. Nincs más hátra, ki kell szélesíteni a lyukat. Lehozattuk a legerősebb hidegvágóinkat és erős kalapácsütésekkel elkezdtük vésni a sziklát. Atkozott wettersteini mészkő! Kétszáz millió éves kora alatt olyan keménnyé préselődött, hogy csak úgy szikrázott benne az acélvéső. Alig öklömnyi darabokat sikerült lefaragnunk az egyik tonnás kőből. Na, itt végleg elakadunk! Ma is vendégeket kaptunk. Nem Jakucsék jöttek - bár gondoltunk rá, hogy eljönnek megnézni a tegnap megjósolt barlangot! - hanem bányászok Égerszögről. Kiváncsiak voltak rá, hogy mit művelnek itt a fővárosból jött „urak”. Legtöbbjük azonban le sem mert jönni az akna aljára, amikor meglátták fejük fölött az alátámasztás nélküli, ingatag kőtömböket.- Mi bányászok vagyunk és nem öngyilkos-jelöltek! - mondták és szépen továbbálltak. Csak egy ember volt, aki lejött a végpontig, és szemtanúja lehetett, hogy miként próbáljuk hidegvágóval apránként felaprítani az utat elzáró nagy kősziklát. Pozsgai István, a rudabányai vasércfejtő lőmestere csak a fejét csóválta, amikor látta primitív erőlködésünket. Végül sokat sejtetően csak ennyit mondott: 39