Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában (Érd, 1993)
Hogy születtek a moaik?
Amint teltek az órák, és fogyott a távolság, egyre jobban kirajzolódtak a Rano Raraku meredek falai. Hajdanában idáig nyújtózkodott a tenger, hullámai a vulkán oldalát ostromolták. Aztán újra a tűz győzedelmeskedett, az Anamarama-kráterből kifolyt híg láva körülölelte a Rano Rarakut és több kilométerrel visszaszorította a tengert. Még közelebb érve a hegyhez, sötét pettyek tűntek fel a lejtőkön: a híres fej szobrok. Nem kis örömömre, ismerős „szoborcsőszt” pillantottam meg, Mariát.-Iaorana kurual-üdvözöltem a Kikótól tanult szavakkal, ami a mi „jó napot!” köszöntésünknek felel meg rapanui nyelven. A kislány alig tudott szóhoz jutni a meglepetéstől.- Hogy kerül ide? — kérdezte. - Hiszen azt mondta, hogy csak pár napig marad a szigeten!- Igen, úgy terveztem, de a csinos rapanui lányok ide béklyózták a szívemet. Talán örökre itt maradok! - füllentettem. Maria jót nevetett szavaimon, majd lesegítette vállamról a hátizsákot és bevitte az őrházba. Ebből arra következtettem: a következő éjszakát nem kell csótányos sírkamrában töltenem! Magamhoz vettem a legszükségesebb dolgokat, fényképezőgépeimet és a mérőeszközöket, s nekivágtam a domboldalnak. Ma annak járok utána, hogyan faragták ki behemót szobraikat az őslakók. A Rano Raraku lejtője olyan, mint egy szabadtéri múzeum. A felállított moaikat itt nem tudták ledönteni, mert a lesuvadó föld nyakig eltemette őket. Feljebb kapaszkodva hátukon fekvő, félbehagyott szobrokba ütköztem. Némelyik kifaragásához épp hogy hozzákezdtek, másoknál már kiformálódott az arc, a hegyes áll, az előreugró szemöldök, a hosszú fül, sőt kikerekedett az egész fej, a lapos mell, a potrohos has. A munka utolsó szakaszában csak egy hosszanti kőcsík kötötte a szobrot az anyakőzethez. 77
