Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában (Érd, 1993)
Rapa Nui fogságában
közöttük csupán 26 nő volt. Számítani lehetett a rapanui nép teljes kihalására. Bár a spanyolok még 1770-ben látványosan „birtokba vették” a szigetet, gyakorlatilag sem őket, sem a Kelet- Polinéziát gyarmatosító franciákat nem érdekelte ez a félreeső, gazdaságilag értéktelen földdarab. Végül is a hozzá legközelebb eső szárazföldi ország, Chile kormánya úgy döntött, hogy átveszi a sziget irányítását. Ennek gyakorlati végrehajtására 1888-ban hadihajót küldött Rapa Nuira Policarpo Того kapitány parancsnoksága alatt. Ezzel megszűnt a tahiti francia vállalkozók befolyása, tulajdonjogaikat átruházták egy valparaisói kereskedőre, aki angol üzlettársával a juhtenyésztést próbálta felfejleszteni. Ez a juhtenyésztő gazdaság, a Williamson and Balfour Company uralta a szigetet egészen 1953-ig. A gazdaság tulajdonosainak szükségük volt munkaerőre, így a rapanuik életkörülményei valamelyest javultak, lélekszámúk lassan emelkedett. A korábban Tahitira és Mangarevára telepítettek egy része is visszatért. A lakosságot azonban újabb súlyos betegség támadta meg: a lepra. Orvos, kórház nem volt a szigeten, a betegeket elkülönített helyen tartották, míg a kór lassan végzett velük. A lepra tovaterjedésének megakadályozására megtiltották a rapanuiknak, hogy elhagyják szigetüket. A közvélemény nyomására 1953-ban a chilei haditengerészet vette át a kormányzást és a juhtenyésztő gazdaság javait. Az „armada” gondoskodott arról, hogy a rapanuikhoz eljussanak a legszükségesebb élelmiszerek és fogyasztási cikkek, kisebb kórházat is létrehoztak. A katonákat 1965-ben polgári közigazgatás váltotta fel. Végezetül nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy milyen jelentős szerepet játszottak a misszionáriusok az őslakosság fennmaradásában. A szigeten megtelepült első európai ember 1863-ban a francia Eugene Eyraud laikus testvér, a Szent Szív Kongregáció megszállott hithirdetője volt. Neki és az őt követő misszionáriusoknak sikerült a „pogány” 57
