Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában (Érd, 1993)

Kiko otthonában

átadtam Campbell doktor levelét. A szavakat fennhangon mormolva - lassan olvasni kezdte...

Furcsállottam, hogy nem kelt fel a nyugágyból, hagyta, hogy csak álldogáljak mellette. Lehet, hogy ez így szokás a húsvét-szigetieknél? Amint végzett az olvasással, megnyugtattam: nem szeretnék a terhére lenni, csupán arra kérem, ó'rizze meg csomagjaimat, amíg gyalogosan körbejárom a szigetet.- Gyalogosan? - álmélkodott Kiko. - Itt senki nem jár gyalog! A helybeliek lovon vagy motorkerékpáron közlekednek, a külföldiek pedig terepjáró autón.- No, én edzett turista vagyok, meg sem kottyan nekem 60—80 kilométer. így sokkal jobban megismerhetem a szigetet, mint autóból. Van jó bakancsom, könnyű sátram, és hoztam magammal egy hétre való élelmet Argentínából.- De szívesen magával mennék! - sóhajtott fel Kiko. - Én is nagyon szeretem a természetet, fiatalabb koromban bebarangoltam a sziget minden zegét-zugát. Sajnos most már nem tehetem...

... és amint félrehajtotta magáról a takarót, döbbenten láttam, hogy csak fél lába van.- Három évvel ezelőtt amputálni kellett az egyiket - mondta. - Kaptam ugyan műlábat, de azzal legfeljebb a templomig meg az iskoláig tudok elbicegni.

Míg Kikóval beszélgettem, apránként benépesült a ház. Először Kiko húga, Maria Pate Tuki érkezett haza. A helybeli kórházban dolgozik ápolónőként. Férje elhagyta, s most egyedül neveli négy gyermekét. Ok is hamarosan előkerültek: a két leány, a 18 éves Amelia és a 10 éves Veronica, aztán a két fiú, a 14 éves Pablo és a legkisebb, a 9 éves Angel. Kikónak is van egy nagy fia, a 17 éves Darrel. Ok heten élnek itt egy háztartásban, de a család rokonsága sokkal kiterjedtebb, hiszen Kikónak tizenegy élő testvére van, több tucat gyerekkel, s ki tudja, hány unokával.

Kibontottam hátizsákomat, előszedtem és szétosztottam ajándékaimat. Még otthonról maradt néhány apróság, ame15