Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában (Érd, 1993)

Az Emberevők barlangja

sok szerint az antropofágia (emberevés) indítékai között hitbeli, rituális és egyszerű táplálkozási okok egyaránt szerepelnek. Harcok, viszályok idején a megölt ellenfél véréből inni vagy testéből fogyasztani a rapanuik hite szerint annyit jelentett, mint megszerezni a legyőzött ember életerejét, manqját.

A kutatók egy része fontosabb indítéknak tartja a Húsvétsziget esetében az emberevés biológiai kényszerét. Mint már említettem, a szigeten nagyobb testű állatok nem éltek, az emberek legfeljebb patkány vagy később a behozott csirkék ritka csemegének számító húsához jutottak hozzá. Amikor a sziget lakossága elszaporodott, ezek az állatok is csaknem kifogytak. Az egyedüli „nagy emlős” az ember volt. Métraux szerint a nemzetségek közti háborúkban fordult elő, hogy megették az ellenfél halottait, az elfogott asszonyokat és gyermekeket. A kannibál lakomákat a sziget egy-egy eldugott részén, legtöbbször barlangokban rendezték. Ilyen orgiák színhelye volt a mondák szerint a Hanga Roa mellett nyíló nagy lávaüreg, az Ana Kai Tangata is.

A barlang ma már turisztikai látványosság, tábla jelzi a mély szakadékos öbölbe vezető ösvényt. Engem nem a kannibál lakomákról szóló borzalmas mesék érdekeltek, amelyekkel az idegenvezetők a külföldi látogatókat ámítják, hanem maga a barlang, mint természeti képződmény. Az ovális nyílású üreg óriási nyelvként nyomul be mintegy 25 méterre a lávatest tömegébe. Éppen elég egy népes emberevő lakomához!

Távolabbról szemlélve a barlang bejáratát, olyannak tűnik, mintha egy föld alatti folyó felnyílt kijárata volna. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz, a tenger hullámai igyekeznek benyomulni a sziget kőzettömegébe. Régi ágyúgolyókhoz hasonlító, kerekre csiszolódott lávadarabokkal bombázzák a lávafalat, így jött létre az öblöcske végének föld alatti folytatását adó nyelvszerű üreg. Az Ana Kai Tangata ma már „halott”, nem fejlődik tovább, mivel a sok kőtörmelék feltöltötte a belsejét, s a hullámok nem érik el az üreg végét.

102