Dr. Kubassek János szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 14. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2005)

ÉRTEKEZÉSEK - Uhrin Gábor: Érd és környéke növényföldrajza és növénytársulásai

elágazó, girbegurba, alacsony, 2-6 m magas molyhostölgy (Q.puhescens) és a virágos kőris (F. ornus) alkotja. A cserjeszintben az egybibésgalagonya (C.monogyna) és a vadrózsák (Rosa) szúrós bokrai teszik nehezen járhatóvá az egyébként is lejtős, veszélyes felszínt. Megtalálható még a veresgyűrű- és húsos som (

Cornus sanguinea, C. mas). Az utóbbi virágai igen korán, lombfakadás előtt nyílnak, az ősszel megérő piros termése ehető, szörpök és lekvár készítésére alkalmas. Gyakori a bibircses kecskerágó (Enonymus vernicosus) és az ősszel tűzvörös lombkoronába öltöző cserszömörce (Cotinus coggygria), melyet egykor a bőrök cserzésére használtak a tímárok. A lombkorona teljesen nyitott, így alatta gazdag a lágyszárú növényzet. A sárga pillangósvirágú dudafürt (Coronilla coronata) felfújt, üreges, éretten szétpukkanó terméséről nevezetes. A lappangó sás (Carex humilis) az ágas flirtösliliom (Anthericum ramosum), a hasznos tisztesfű (Stachys recta), az ebfojtó müge (Asperula cynanchia), a barázdált csenkesz (Festuca rupicola) az erdős sztyepp elemet képviselik. Megtalálható a szellőrózsa (Anamone ranunculoides) és a galambvirág (hopyrum talictroides). Szemet gyönyörködtető a Rutafélék családjába tartozó, citrom illatú, erőteljes szárú nagyezerjófű (Dictamnus albus). Tömeges a piros gólyaorr (Geranium sanguineum), a gamandor (Teucrium), a méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria), 2L csormolya (Melampyrum), valamint a tarka koronafürt (coronilla varia). A szikiákon, a füvek között még tömegesen virít a törpe nőszirom (Iris pumilla) lila és sárga virága. Megtalálhatók a varjúháj (Sedum) és kőtörőfű (Saxifraga) fajok is. Ősszel, ha elegendő csapadék hullott előbújnak a rendkívül ritka vetővirág (Sternbergia kolchiflora) sárga, levél nélküli virágai. 3. Szurdokerdők A domborzati és mikroklimatikus hatásokra az Érdi-fennsíkon csak kis területeken, az erózió által kialakított szűk, meredek falú, viszonylag mély völgyekben találhatók. Jellemző klimatikus tényezője a környezethez viszonyított hűvösség, amely a szűk, általában keleties fútású szurdokvölgyekbe behatoló kevesebb napsugárzás eredménye. Segíti a kialakulást a völgy környezetében lévő bokros, fás vegetáció. A fák lombkorona szintje teljesen zárt. Kevés fényt engednek át a sziklatörmelékes talajta, ezért magas a légnedvesség. A lombkorona szintet a kőris (Ulmus) és az akác (Robina pseudo-acacia) uralja és megtalálható a gyertyán (Carpinus betulus). Cserje szintjében a fekete bodza (Sambucus nigra) és a fák lombkoronájába felfutó erdei iszalag (Clematis vitaiba) a legjellemzőbbek. Aljnövényzetében a holdviola (Lunaria rediciva), a turbolya (Anthriscus) és az ibolyák (Viola) fordulnak elő nagy számban. Igen kellemetlen a tömegesen előforduló, egyébként gyógynövényként hasznosítható nagycsalán (U. dioica). 4. Mészkőszikla és lejtőgyepek A Tétényi-fennsík kopár sziklafelszínein elsődlegesen, az egykori erdők helyén másodlagosan kialakult edafikus növénytársulás. A mészkőről a lösztakaró jelentős része lepusztult, megjelentek a szabad mészkőfejek, amelyeken vékony szelvényű rendzina talaj képződött. 12.kép. A lakó- és ipartelep fojtásában az "utolsó" érdi mocsári kosbor (

Orchis laxiflora) (szerzőfelvétele) A kivágott erdők helyére telepített szőlők talaja gyorsan lepusztult. A szőlők is kipusztultak és helyüket átvette a szikla és lejtősztyepp társulás. A lepusztult talaj, a szárazság és a gyakran fellobbanó tüzek miatt a táj visszaerdősítése szinte lehetetlen, bár próbálkozások történtek, mint a tárnoki kőfejtő, vagy a Doberdó több pontján. Ez a növénytársulás van legjobban kitéve a természeti és az emberi hatásoknak, ezért a legveszélyeztetettebb. A meredek sziklalejtőket a növényzet nem képes teljesen meghódítani, így nyílt mészkősziklagyepek (Diantho-Seslerietum) fejlődött ki rajta. A kiálló sziklákat zuzmók és mohák borítják, előkészítve a kőzetet a fejlettebb növények számára. Ahol a mészkő repedéseiben és mélyedéseiben egykevés talaj felhalmozódik, megjelennek a kőrózsák (Sempervivum) és a varjúháj (Sedum) pozsgásszárú növénypárnái, amelyek védik a növényeket a kiszáradástól. A tavaszi aszpektust a még üde, friss zöld színben pompázó pázsitfüvek uralják. Jellemző fajaik a csen-