Dr. Kubassek János szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 14. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2005)

ÉRTEKEZÉSEK - Tóth Csaba - Gyuric Ferenc: Mendöl Tibor és kortársai az Eötvös József Kollégiumban

lenül tágította a látókörét annak, aki oda került. A szellemi szabadság és az elfogulatlan tudományos kutatómunka meggyőződéses tisztelője lettem ebben a mindenféle nagyképűséggel és képmutatással szemben ironikus magatartást tanúsító környezetben. " A fiatal Mendöl tudományos szárnybontogatásából kutatói életpályájának első igazi stációjává emelkedett doktori disszertációja, a Szarvas földrajza című munkája. Ezzel az alkotással Mendöl valósággal berobbant a tudományos közéletbe, művét az első óriásfalumonográfiaként tartják számon, és bár nem ez a legkorábbi emberföldrajzi tanulmány, de a hazai emberföldrajz legsajátabb, leginkább emblematikus produktumaként aposztrofálhatjuk. A fiatal tudós a húszas évek végén örömmel konstatálhatta, hogy meghozta gyümölcsét a majd négyéves lelkiismeretes kutatómunka és az - egészen fiatalon sajátjává vált - emberföldrajzi szemlélet, amelyet egyetemi kurzusai mellett a külföldi, elsősorban francia szakirodalom beható ismerete alapozott meg számára. Ha a mű lényegét szeretnénk összefoglalni, esszenciáját szeretnénk meghatározni, akkor egyben az emberföldrajz tárgyát, célját is kapjuk: ez pedig a természet és társadalom kölcsönhatásainak dinamikus szemlélettel való vizsgálata egy kitüntetett téregységben (esetünkben Szarvason és környékén). Mendöl rökéletesen alkalmazza az emberföldrajzi munkamódszert, ami lényegileg három fázisból tevődik össze: az első a helyzetfeltárás (anyaggyűjtés, írott források feldolgozása, szakirodalom-feltárás), amelynek során a jelenlegi földrajzi állapotra vonatkozó ismereteinket gyűjtjük össze. A második a fejlődéstörténet, a különböző, geográfia számára releváns résztudományok folyamatainak, jelenségeinek történeti szempontú, genetikus bemutatása, mely során a jelen képet kialakulásával együtt, folyamatában érthetjük meg. Ehhez végül szükséges a harmadik fázis, az egyes ágazati ismeretek, fejlődéstörténetek, jelenségcsoportok közötti ok-okozati összefüggések feltárása, amely a hagyományos leíró geográfiával szemben az emberföldrajznak már nélkülözhetetlen eleme. Mendöl munkája felhívja a figyelmet a lényegre látásra is: az előzmények és az összefüggések közül csupán a jelen közösség életjelenségeinek minél teljesebb megismeréséhez és feltárásához szükségeseknek van tudományos létjogosultsága egy emberföldrajzi tanulmányban. Utóbbi azért is hangsúlyozandó, mert regionális földrajzi monográfiával van dolgunk, melynek amellett, hogy kitüntetett téregysége a táj (mai fogalmainkkal régió), elengedhetetlen jellemzője a komplexitás. Számos részágazat, részdiszciplína, rokontudomány szövevényes kapcsolatrendszerét kell tehát a regionális földrajz művelőjének átlátnia, ismeretanyagukkal, szemléletükkel, módszereikkel kapcsolatban eligazodnia, s azokat értő módon a geográfia szolgálatába állítania. A formai szempontokra rátérve egyértelműen kiviláglik, hogy a tanulmánykészítés mesterfokán áll a szerző. A lebilincselő stílus, világos oknyomozó vizsgálódások, elegáns megfogalmazások révén kibontakozó gondolatiság az egész művet áthatja, és kivételes lényegre látással, a "mendöli éleslátással" párosul. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a mű igazi erénye a szemléltetés: morfológiai térképek, tömbszelvények, diagramok, grafikonok sora színesíti az alkotást, melyek értékét növeli, hogy ráadásul kézzel rajzolta őket a szerző (3. ábra). 5ZARVA5 KORNYÉKÉNEK TÖMB52ELVÉNYE 3. ábra. Szarvas környékének kézzel rajzolt tömbszelvénye (Szarvas földrajza, 1928) Tartalmi szempontból először a mű logikus szerkezete, ezen belül a három természetföldrajzi fejezet egy társadalomföldrajzival szembeni kontrasztja tűnik fel. Ez azonban nem is meglepő, ha visszagondolunk Mendöl átlagon felüli fizikai földrajzi iskolázottságára, amelynek segítségével széles természetföldrajzi alapokra (földtan, vízrajz, éghajlat) helyezte művét. Viszont terjedelemben és szakmai mondanivalójában is egyértelműen a negyedik fejezet (Az ember szerepe a táj életében és képében) viszi a prímet. Itt fejti ki a szetző a szarvasi társadalom környezetre gyakorolt befolyásoló hatását és annak visszahatását a közösség életére. Ennek a kölcsönkapcsolatnak révén természet és társadalom, miliő és közösség, táj és ember sokrétű, bonyolult, az idők folyamán változó kapcsolata a tájat avagy régiót annak sajátos, egyedi arculatában, karakterében, hovatovább hangulatában megnyilvánulva különíti el más tájaktól vagy régióktól. Olyan eredeti, elsősorban a településföldrajz számára mérvadó és tudományos nóvumot jelentő gondolatokat is tükröz