Dr. Kubassek János szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 14. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2005)

ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Kubassek János: Magyar földrajztudósok és utazók eredményei Kína tudományos megismerésében

Európa közepén, a népek keresztútján, a Kárpármedence szívében található Magyarország elszigetelt földrajzi helyzete és a tengerektől való távolsága miatt viszonylag későn kapcsolódhatott be a világ megismerését célul tűző földrajzi utazásokba. Magyarország történelmi megpróbáltatásai, a 150 esztendős török uralom, majd az osztrák Habsburghatalomnak való alávetettsége nagy kihívásokat jelentettek a magyarság számára a túlélés érdekében. A magyarokban ugyanakkor nagyon erősen élt az ázsiai származtatás, az ázsiai népekkel való rokonság eszméje, mely évszázadokon át ösztönzést jelentett a földrész iránti érdeklődésben. Emlékezetes és szimbólumértékű az az utazás, amit a 13. században Julianus barát tett meg, aki a magyarság őshazáját akarta felkutatni a Volga folyó mentén, az Ural hegység előterében. Elsőként 1235-ben ő adott hírt Magna Hungáriáról. A vatikáni levéltárban megtalálható jelentése egész Európa számára fontos tájékoztatást adott az általa bejárt, szinte teljesen ismeretlen térségről. Julianus és útitársa, Gerhardus azaz Gellért barát gyönyörű szobra, Antal Károly szobrászművész műalkotása a budai Várban magasodik, s jelképezi, hogy a Kelet iránti érdeklődés a mai napig nagyon fontos a magyarság számára. Julianus barát keze a napfelkelte irányába mutat, abba az irányba, ahonnan a magyarok érkeztek a Kárpát-medencébe. Az első magyar ember Kína földjén minden bizonynyal Escandeli MátéVolt, akinek a személyéről nagyon keveset tudunk. A 14. század második felében Kínában megtelepedett magyar szerzetesre vonatkozó információk forrása Fernao Mendez Pinto 1537-1552 közörti kelet-ázsiai kalandos utazásának leírása. Későbbi források is hivatkoznak Escandeli Mátéra, akinek tevékenységét még részletesen feltárhatják a történészek, ha előkerülnek eddig ismeretlen eredeti források. A magyar utazók közül a legtöbben Ázsia földjén értek el világviszonylatban jelentős tudományos eredményeket. A leghíresebb magyar utazóként Körösi Csorna Sándort (1784-1842) tisztelhetjük, aki őshazakutatási szándékokkal indult el szülőföldjéről, Erdélyből, s aki életének utolsó két évtizedét Indiában töltötte. A Nyugati-Himalája hegyei között, Zangla és Phouktal kolostoraiban tanulmányozta a tibeti nyelvet és irodalmat, elkészítette az első tibeti-angol szótárat és nyelvtant. Később Calcuttában a Bengáli Ázsiai Társaság székházában rendezte sajtó alá műveit, melyek a mai napig értékes forrásai orientalisztikai ismereteinknek. Körösi Csorna eredetileg Dzsungáriába szeretett volna eljutni, de a súlyos trópusi betegség, a malária véget vetett útjának és Dardzsilingben, a trópusi láz következtében meghalt. Életpéldája azonban meghatározó, ösztönző erőforrást jelentett az utána útnak induló magyar kutatóknak. Körösi Csorna Sándor neve ma is jelképe az Ázsia iránti érdeklődésnek, hiszen utazása során olyan népekkel került baráti kapcsolatba, melyeknek szerepe, gazdasági jelentősége az elmúlt évtizedekben jelentősen megnövekedett és fontos hatást gyakorol a világ sorsának alakulására. Nem véletlenül fogalmaztak úgy Indiában 1999ben a Bengáli Ázsiai Társaság székházában rendezett tudományos konferencián, hogy őt tekintik Európa első igazi szellemi-lelki nagykövetének, aki nem azért jött, hogy elvegyen tőlük javakat, hanem azért, hogy adjon nekik és munkásságával gyarapítsa értékeiket. Körösi Csorna ÍZ ázsiai emberekkel való együttműködés fontos és gyümölcsöző szép példáját bizonyította azzal, hogy Calcuttában 1834-ben megjelentetett szótára címlapjára rányomtatta segítőtársa, Szangje Puntszog nevét, így fejezve ki háláját helybéli tanítómestere iránt. Az 1848-49-es szabadságharc bukása után Berzenczey László (1820-1884) kalandos utakon jutott el Hongkongba, ahonnan a kínai Kuku-nór vidékére akart utazni, hogy felkeresse a hung-maülök nomád lovas népét, amelyről feltételezte, hogy a magyarok rokonai lehetnek. Tervét nem sikerült valóra váltania, de 1874-ben Oroszország felől a Tien-san vonulatain átvergődve sikerült eljutnia Dzsungáriába. Később sok megpróbáltatást követően magányos lovasként haladt át a Himalája hegyláncain és 1874 szeptemberében érkezett meg Bombayba, ahol az indiai újságokban részletesen beszámolt utazásáról. Sajnálatos tény, hogy útinaplója a mai napig nem került kiadásra. A Széchenyi Béla-id. Lóczy Lajos vezette expedíció a Kínai Birodalomban (1877-1880) A 19. század legjelentősebb magyar tudományos expedíciója Kínába irányult. Az egyik leggazdagabb magyar arisztokrata család fia, Széchenyi Béla 1877 decemberében háromtagú kutatócsoporttal indult el, hogy megismerje Kína tudományos szempontból szinte feltáratlan vidékeit. Az expedíció tagja volt Bálint Gábor (1844-1913) nyelvész és Kreitner Gusztáv térképész, valamint id. Lóczy Lajos (1849-1920) geológus. A vállalkozás célja földtani térképezés, ásvány-, kőzet-, őslény-, valamint állattani és növénytani gyűjtés volt.