Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 12. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1993)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Magyar László ünnepség Öttömösön (Kovács S.) - Festőállvánnyal és ecsettel három földrészen át (Gelencsér G.)

Sándor emlékére", „Körösi Csoma Sándor síremléke Dardzsilingben" és a „Kancsend/.önga havasai" című a himalájai üdülőhelyen alkotolt képei. Anya és leánya sokkal mélyebb betekintést kapott az igazi indiai éleibe, mint a rövid időt ott töltő turisták: lefestetlek az uralkodó maharadzsákat, feleségeiket és princesszeiket. Saját maguk tapasztalták az elképzelhetetlen különbséget, mely a minden jóban bővelkedő gazdag emberek életmódját megkülönböztette a maréknyi rizsből élő érinthetetlen páriák életétől. 1935. május 13-án Sass Brunner Erzsébet és leánya Kínát érintve Japánba mentek. Tokióban négy kiállítást rendeztek, megörökítve festményeiken a Fudzsijamát és a tengert. A japán fővárosban jelent meg a páratlan fényűzéssel kiállított - a művészetüket méltató „Myslic India" című könyv. A kötetei két előszó díszíti, az egyikei Rabindranáth Tagore írta: „Brunner asszony és Erzsébet kisasszony megítélésem szerint magasrendű művészi adottságokkal rendelkezik. Érzékenyen tudták kifejezni - ebben biztos vagyok - az indiai táj és élet színeit, valamint az indiai ember lelkiségét." A másik előszót Mahatma Gandhi írta: „Örvendek, hogy találkoztam Sass Brunner asszonnyal és leányával, Erzsébettel. Megmulallák néhány képüket a paraszti életből merített témákról. Nem tartom magam szakérlőnek, de nem lehelet! fel nem ismerni a bensőséges hűséget a jellegzetesen falusiak ábrázolásában. Különösen mély benyomást tetl rám mindkettőjük szerctele India és tömegei iránt." A japáni kánikulát Sassék egy hegy tetején épült buddhista kolostorban töltötték. Egyik hegymászó kiránduláson történt - 1937. augusztus 7-én -, hogy Sass Brunner Erzsébet a hegy lábába vésett gigantikus kőlépcsőn elcsúszott, leesett és csípőcsontja törött. A nikkói angol konzul ami haladó aulója vette fel és szállította be Nikkóba, majd Tokióba, ahol november közepéig gipszben feküdt, s azután is még egy ideig csak mankóval tudott járni. Anya és leánya két esztendőt töltött Japánban, de Sass Brunner Erzsébet egyik levelében utalt arra, hogy jobban szeretett Indiában élni: „India annyira más világ és annyira belém ivódott, hogy kívüle nem igen Iátok festőibb témát..." - írta a művésznő. 1938-ban Japánból a Hawaii-szigeteken át az Egyesüli Államokba utaztak: előbb San Eranciscóba, majd Los Angelesbe, onnan pedig Chicagóba és New Yorkba. Az. Egyesült Államokban alig festettek, többnyire kiállításokat szerveztek és az élményekel nyújtó metropoliszokkal ismerkedtek. 1938. október 6-án már Angliában tartózkodtak, ahol a Cooling Gallery-ben Barcz.a György nagykövet nyitotta meg kiállításukat. Ugyanez év őszén a két művésznő visszautazott Indiába, mert a barodai maharadzsa több éves szerződést ajánlóit fel nekik, azzal a kéréssel, hogy folytassák az indiai élet különböző jelenségeinek megfestését. 1941-ben a művésznők jelentős útra vállalakoztak: a híres amamáthi Siva-barlangol, zarándokhelyei keresték fel Kasmírban. Ez a Himalája-élmény újabb megélést telt lehetővé. Az. egyik itt festett képe Sass Brunner Erzsébetnek Delhiben, a Trimurti Housc-ban Nehm miniszterelnök dolgozószobájának falára került, és most is olt látható az érintetlenül hagyott íróasztallal szemközt. A második világháború által előidézett feszültség növekedésével az angol hatóságok minden ellenséges ország állampolgárát deportállak, így Sassné egy himalájai katonai központ és üdülőhely fogolytáborába került. A hatóságok szigora azonban nem túl sokáig tartott, és azt is megengedték a művésznőnek, hogy Nainitalban egy kis nyaralót szerezzen be és a fogság megszűnésével in telepedjék le. A léli hónapok hidege elől anya és leánya Delhibe mentek, hogy képeiket a közönség elé tárják. 1950 telén Sassné Nainitalban maradt, mert gyengélkedett. Állapota hamarosan leromlott és 1950. február 19-én tüdőgyulladásban meghalt. 1950 áprilisában leánya, Brunner Erzsébet megrendezte édesanyja gyűjteményes emlékkiállítását Delhiben, majd maga is a fővárosba költözött, ahol állandó stúdiót nyílott. Aktívan részt vett a képzőművészeti életben, újra és újra kiállítva saját és édesanyja műveit. 1955-ben Brunner Erzsébet kélesztendős zarándoklatra indult Indiában, Nepálban, Thaiföldön és Ceylonra, hogy a buddhista kegyhelyekről képeket fessen. 1959-ben tevékenyen részt vett a libeti meneküllek segélyezésében, és ő volt az első európai, aki a Dalai láma portréját megörökíthette. Az 1970-es években - miután Indira Gandhi négy képüket hozta Magyarországra - Brunner Erzsébet kapcsolatot talált a magyar követséggel, és több hazai kutató, újságíró, illetve kiküldölt érdeklődése fordult az itthon már-már feledésbe meruit művészek alkotásai felé. A Delhiben létrehozott Magyar Kulturális Intézet 1979-ben rendezte az első Brunner-kiállításl és közreműködött két könyv - az „A Vision of India" és az. „A Painter'

s Pilgrimage" -megjelentetésében is. 1984 májusában az Indiai Művészeti Akadémia - a „Lalit Kala Akademi" rendezte meg a művésznők retrospektív kiállítását. Brunner Erzsébet 1985-ben Giani Szingh indiai elnöktől átvehette a „Padma Sri" Állami Díjat, majd 1988. szeptember 16-án - a magyar kultúra nemzetközi megismertelése érdekében kifejlett kiemelkedő művészi munkássága, valamint a magyar-indiai kapcsolatok ápolása terén folytatott eredményes közéleli levékenysége elismeréseként - a művésznő számára az. Elnöki 'Tanács a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét adományozta. S amikor szülővárosába Nagykanizsára látogatott a halvan éve távol élő idős asszony, elhozta édesanyja emlékezetét is, akivel együtt vállalták India gondjait, örömeit és hitét, mégis megmaradva magyarnak... Gelencsér Gábor Nagykanizsa