Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 10. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1991)
ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Balázs Dénes: Magyar honfoglalók Új-Zélandon
Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 10. szám, 1991. pp. 29-34., Érd MAGYAR HONFOGLALOK UJ-ZELANDON Dr. Balázs Dénes ÖSSZEFOGLALÁS A szerző az 1985. évi csendes-óceáni földrajzi tanulmányúíja során Új-Zélaiulon többek között a korai magyar bevándorlók után is kutatott. A szálak Wellingtonból a Déli-szigetre vezettek, mert a kapott információk szerint ott telepedtek le az első magvar bevándorlók így jutott el végül is a sziget legdélibb részébe, Tuatapere vidékére, ahol sikerült rátalálnia a Csongrádból idekerült földmunkások utódaira. A Rácz, Kollát, Kókay és Szivák családok még a század elején hagyták el Magyarországot, új hazájukban farmokat alapítottak az őserdőtől elhódított földeken és jól beilleszkedtek az új-zélandiak társadalmába Leszármazottaik már nem beszélik a magyar nyelvet, de féltve őrzik a Csongrádból származó emlékeket, a megfakult fényképeket és iratokat, a már érthetetlen szövegű Szent Bibliát. Új-Zéland ősi lakói, a maorik a XIV. században érkeztek nagy kenukon Polinézia szigeteiről a „hosszú fehér felhő földjére", Aotearoára. Az európaiak közül elsőként a holland Abel Tasman pillantotta meg e távoli földet az 1642-43. évi expedícióján, s ő még azt hitte, hogy az ismeretlen déli földrész, a „Terra Australis" partjait találta meg és azt Staaten-földnek nevezte el. Ezt a hiedelmet az angol James Cook kapitány oszlatta el végleg, amikor az 1769-70-es expedícióján körbejárta a szigeteket és feltérképezte partjait. Az első európai betelepülők az 1800-as évek elején Ausztráliából érkezett fókavadászok és kereskedők voltak, majd a maorikkal 1840-ben megkötött Wa hangi Egyezmény után állattenyésztő telepesek is egyre nagyobb számban vándoroltak be (BALÁZS 1978). Nincs biztos adatunk arról, hogy mikor érkeztek és kik voltak Új-Zéland első magyar látogatói. Nagy valószínűséggel azok közül a magyar emigránsok közül kerülhettek ki, akik az 1848—49-es szabadságharc leverése után Angliába meneküllek, onnan pedig az 1851-ben kitöd viktóriai aranyláz hírére Auszlráliába utazlak. Az 1860-as évek elején Új-Zélandon is talállak aranyat, és a felfedezés híre az aranyásók egy részét a szigetekié vonzotta. Közöttük volt Vékey Zsigmond aki mint jó tollú író, az Otago Times tudósítója lett, majd 1864-ben visszatért Ausztráliába (BALÁZS 1990). Új-Zéland Déli-szigete még a XX. század elején is nagyon gyéren lakott terűlet volt. Mind azőslakó maorik, mind a bevándorolt európaiak („pakehák") a kedvezőbb éghajlatú, jobb talajú Északi-szigelen telepedtek le. A Déli-sziget pusztáit az állattenyésztők hasznosították, a zordonabb éghajlatú, erdővel borttolt délnyugati dombvidék szinte lakatlan volt. Az új-zélandi hatóságok kedvezményes földjuttatásokkal igyekeztek idecsábítani a földéhes embereket. Érdekes fejlemény, hogy a honfoglaló telepesek között csongrádi földmunkások is akadtak. Csongrádból Tuataperébe Hozzávetőleges adatok szerint a XX. század első évtizedeiben mintegy száz magyar nincstelen paraszt vándorolt ki Új-Zélandba szerencsét próbálni, új életet kezdeni. Az elsők között volt Csongrád városából Rácz István, aki 1910-ben vagy az azt megelőző években jutott el valahogy Új-Zélandra. A Déli-sziget (South Island) legdélebbi részébe került, Tuataperébe, mely Invercargill várostól nyugatra 80 km-re fekszik. Tuatapere akkoriban pár tucat szétszórt faházból álló falucska volt az ágakra szakadozó, szélesen elterülő Waiau-folyó partján, a tengerparttól 10 km-re. Az árterület árvalányhajas, cserjés bozótját részben már kiirtották, és az így nyert legelőkön az idetelepüllek juhot és szarvasmarhát tartottak, a felszántott földeken pedig burgonyát termeltek. A környező 300-500 m magas dombokat, hegyeket sűrű erdőség borította értékes fafajokkal (rimu, mati, kahikatea, miro stb. ). Mivel az állatokkal nem sokat kellett vesződni, - azok ugyanis az itteni nedves óceáni éghajlat következtében egész éven át a szabadban legelészve éltek -, a telepesek fő foglalkozása a fakitermelés volt. A kivágott fákat a Tuatapere környékén létesített kis fűrésztelepeken helyben, kézi erővel deszkává dolgozták fel és így szállították el. A fafuvarozást kezdelben ökrösszekereken (bullock-
