Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 8. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1990)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Magyar orvosok a pápuák földjén (K. D.)

ban nem fogadták el. Ez volt a helyzet Ausztráliában is, ahol a magyar orvosokat legfeljebb kórházi ápolónak vagy segédmunkásnak vették fel. Sajátos helyzet alakult ki azonban az ausztrál igazgatás alatti Pápua Új-Guineában. A csendes-óceáni háború idején az egész térséget megszállták a japánok, és előlük elmenekültek az európaiak, köztük az orvosok is. A háború után pedig nemigen akadt vállalkozó a visszatérésre a rendkívül nyomorúságos körülmények miatt. így aztán Pápua Új-Guinea 462 000 km

2 nagyságú területén a két és fél milliónyi őslakosság csaknem teljesen orvosi ellátás nélkül maradt. Az 1940-es évek végén az ausztrál hatóságok úgy döntöttek, hogy a menekült magyar és más nemzetiségű orvosoknak megengedik az új-guineai szakmai működést. A jól ismert, nagy tiszteletnek örvendett Albert Schweitzer Afrikában sokkal civilizáltabb körülmények között dolgozhatott, mint az Új-Guineába került magyar orvosok. Kezdetben primitív cölöpházakban laktak, családjaikat nem hozhatták magukkal. Ideiglenes kórházaik, orvosi rendelőik nyitott pálmafedeles barakkok voltak. Egy-egy orvosra olykor több százezer főnyi lakosság egészségügyi ellátása hárult — nálunk ismeretlen trópusi betegségek gyógyításával. A hősi korszakban deszkalapokon operáltak, miközben analfabéta helybeli asszisztens hessegette el a legyek és szúnyogok seregét. Hogy eljussanak a távoli falvak betegeihez, csónakon és gyalog száz kilométereket kellett megtenniök. így elmondhatjuk: hivatásuk gyakorlása mellett egyben az ország földrajzi felfedezői is voltak. És volt köztük, aki az életét áldozta hivatása teljesítésének. . . Összesen mintegy 15 magyar orvos fordult meg Új-Guineában az 1950-es évek elején. Nem mindegyikük tudott beleilleszkedni a nyomorúságos helyzetbe, rövidebb-hosszabb tartózkodás után viszszatértek Ausztráliába. Heten azonban vállalták az áldozatos missziót és többségük 20—22 évet töltött le a pápuák között. Most őket soroljuk fel ábécé sorrendben és röviden felvázoljuk munkásságuk főbb eredményeit. Az adatokat dr. Becker András és dr. Róth Lajos 1974-ben Balázs Dénesnek írt leveleiből vettük. Dr. Becker András, Szeged Eredetileg belgyógyász volt. 1950-ben Új-Guineában mint körzeti általános orvos Finschhafenben kezdte működését, azon a vidéken, ahol jó fél évszázaddal előtte Fenichel Sámuel és Bíró Lajos járta gyűjtőútjait. Becker is mélyen behatolt az Adelbertés Finisterre-hegységbe, valamint csónakkal bejárta a környező szigeteket Karkartól Umboi-ig. Az utóbbin kitört agyhártyagyulladásos járvány során döbbent rá, hogy mennyire elterjedt betegség a tuberkulózis. Leküzdésére az egészségügyi hatósággal együttműködve országos kampányt indított. 1959/60-ban tanulmányúton járt Dániában, Angliában és Kenyában, hogy tapasztalatokat szerezzen a tbc elleni küzdelemhez. Hazatérte után Lae-be helyezték, ahol létrehozta az új-guineai TB központot a szükséges laboratóriumokkal. A tbc elterjedését kutatva bejárta csaknem az egész territóriumot, a terület földrajzának is legkiválóbb ismerője lett, amiről tanulmányai is bizonyságul szolgálnak. Új-guineai tartózkodásának utolsó éveit Rabaulban töltötte, majd az ausztráliai Új-Dél-Walesbe vonult vissza. Dr. Haszler Károly, Budapest Magyarországon sebész szakorvos volt. Ő is az első csoporttal, 1950-ben érkezett Új-Guineába és a „bemutatkozó" műtétei után kinevezték a Port Moresby-i kórház sebész főorvosává. Mind szaktudása, mind személyisége révén igen nagy tekintélynek örvendett. Később Madangban dolgozott hasonló beosztásban, majd Rabaulba helyezték át, ahol sebészi munkája mellett a körzeti egészségügyi felügyelői tisztet is ellátta (Regional Medical Officer). A falvakban egészségügyi központokat szervezett és hozzálátott, hogy minden településen legyen egészséges ivóvíz, ennek érdekében minde-