Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 4. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1987)

ÉRTEKEZÉSEK - Poroszlói Ildikó: Százhalombatta és Érd régészeti nevezetességei

SZÁZHALOMBATTA ÉS ÉRD RÉGÉSZETI NEVEZETESSÉGEI Poroszlai Ildikó ÖSSZEFOGLALÁS A „hun sírhalmok" és „Attila várd''' téves elnevezésként élnek a köztudatban. A Százhalombattának is nevet adó Százhalom Érdhatárába is áthúzódik, a halmok kora vaskori hamvasztásos sírokat rejtenek (i. e. 650—550), körülbelül ezer évvel korábban létesültek, mint ahogy a hunok hazánk területén időlegesen megtelepedtek. Az Érd és Százhalombatta határában húzódó Sánc-hegyet „Attila várának" is mondják. A sánc kora vaskori, a település pedig az őskorban (bronzkor, vaskor) volt lakott. A régészeti emlékekben gazdag Százhalombatta legismertebb lelőhelye a településnek is nevet adó Százhalom — az Érd határába is áthúzódó halomsírmező. A halmok kora és rendeltetése sokáig vitatott volt, s az is találgatásokra adott alkalmat: vajon kelták vagy hunok tetemeit rejtik? A mai napig élnek téves elképzelések a halmok eredetéről. Elsőként Anonymus, III. Béla király jegyzője említi a „száz halmot", mint földrajzi egységet: Árpád vezér ezen a tájon ütött tábort, midőn „Attila király városától" (Aquincumtól) elindult a Duna mentén dél felé Pannónia meghódítására (ANONYMUS, 1975). Kézai Simon 1238 körül írott krónikájában a Százhalom (Zazhalom) környékére teszi a hunok vereségével végződő tárnok-völgyi csatát (Kézai krónikája 8. 9. fejezet). Kézai csekély forrásértékű története szolgált alapul a későbbiekben arra, hogy a halmokat a hunok sírjainak tartsák. A múlt század közepén több tudós is ezt az álláspontot képviselte, így Horváth István, Luczenbacher János, Gyárfás István. A Vasárnapi Újság olvasói számára 1862-ben így foglalták össze a tudnivalókat: „Valamivel lejjebb szintén a Duna partján fekszik Bata, vagyis a többször említett Százhalom, melynek határában ma is láthatók a sírhalmok, hol a tárnokvölgyi ütközetben elesettek nyugosznak, innét a Százhalom név is". A „hun halmok" kutatása A szakszerű régészeti kutatásokat 1847-ben Luczenbacher (Érdy) János kezdte meg. Összesen hét halmot ásatott meg, először még hun koriaknak tartotta a sírokat, később a rézkor és a vaskor közötti időszak emlékeinek (MRT, 1986). A megégett csontok és a mellékletek kőborítás alatt feküdtek égett famaradványokkal együtt, tehát gerendavázas, kőkamrás vagy kőborításos hamvasztott sírok voltak. Ugyanebben az évben Varsányi János felmérte a halomsírmezőt, 1200x 1300 méteres területen még 122 halmot tudott megfigyelni (1. ábra) — ma 91 ismerhető fel közülük a terepen. 1876-ban, a régészeti kongresszus alkalmából újabb halmok kerültek feltárásra, a leletek alapján Römer Flóris a halmokat a római korra keltezte (CompteRendu, 1876). A XX. század elején a szakirodalomban kora vaskorinak, vagy kelta korinak határozták meg a lelőhelyet (MRT, 1986.; MAROSI A. 1913), majd még egyszer az 50-es években Párducz Mihály újra felveti a hun halmok lehetőségét (PÁRDUCZ M. 1959). A modern ásatási módszerek alkalmazásával 1978 óta folytat a helyszínen ásatásokat Holport Agnes, a szentendrei múzeum munkatársa, az 1978—82 közötti eredményeiről publikációban számolt be (HOLPORT Á. 1985). Ma már bizonyított tény, hogy az érd-százhalombattai Sánchegytől nyugat-délnyugatra fekvő telephez tartozó halomsíros temető kora vaskori, az ún. hallstatti kultúrába tartozik. A halmok alatt a környéken az i. e. 7. században megtelepedett törzsi vezetőréteg tagjai nyugosznak. A „halott házát" az eredeti járószintre építették, alja agyag- vagy kőpadló, kőgyürűvel vették körül. A sírkamra szerkezete fából épült, megtalálták a felmenő gerendafal nyomát is (HOLPORT Á. 1985). A halomfeltöltés kövekből és földből készült. Az ásató megfigyelései