Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 4. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1987)

ÉRTEKEZÉSEK - Kálmán Gyula: Balázs Ferenc, a húszas évek erdélyi világjárója

világháború utáni erdélyi magyar irodalomban. E kötetben Tamási Áron, Kacsó Sándor, Kemény János, Jancsó Béla, Dobai István és mások gondolatai juthattak el a magyar szóra szomjas erdélyi olvasókhoz. Balázs Ferenc lelkészi oklevelének megszerzése után, 1923-ban Angliába utazott, s az Oxfordi Teológián két esztendeig ösztöndíjasként tanult tovább. Az ősi angliai egyetemi városban tanulmányai mellett aktívan bekapcsolódott az ifjúsági és békemozgalmak munkájába. Első oxfordi tanévének végén kerékpárral járta be Angliát. A barátságos idegennek a zord angol gazdák mindenütt adtak szállást. Angliából átrándult a kontinensre is: ugyancsak kerékpáron utazta be Hollandiát. Hosszú oldalakon át lehetne idézni könyvéből, hogy mily szerteágazó megfigyeléseket tett. Érzékletes leírást adott a londoni ködről és füstről. Kiemelte, hogy ,,Az a nagy gazdagság, jólét, hatalom és dicsőség érdemes-e annyi milliók nyomorúsága, kínlódása, halódásaárán?" A hollandokról személyes élményei révén állapította meg: „Vendégszerető, mosolygós nép. Van-e hozzád fogható szívjóságban?" Az Egyesült Államokban Oxfordi ösztöndíjának lejárta után — egy amerikai lelkész révén — a Berkeley-ben működő Unitárius Papnevelő Intézet hívta meg Balázs Ferencet tanulmányútra. 1925 szeptemberében New York-ban szállt partra, ahol fölkereste Tamási Áron írót, majd vonattal utazott tovább Berkeley-be. A szerény ösztöndíjat kiegészítendő, volt liftes- és mosogatófiú, majd énekes (templomokban, iskolákban és egyetemeken adott elő egyházi énekeket s magyar népdalokat). Bekapcsolódott a „Fiatalok a békéért" (Fellowship of Youth for Peace) mozgalom munkájába. E szervezet megbízásából, a híres „Béke Karaván" akció keretében Kalifornia állam 30 városában 70 gyűlésen szónokolt a béke mellett. Egy ütött-kopott Ford autón hosszú kirándulásokat tett az Egyesült Államokban. Bejárta a leghíresebb természeti szépségeket őrző helyeket (a Yosemite-völgyet, a Colorado-folyó Grand Canyonját), s megfordult számos amerikai nagyvárosban. Mélységes emberszeretettől átitatott lelke fölháborodottan utasította vissza a négerekkel szembeni megkülönböztetéseket: „Kitiltják őket a szállodáikból, a vendéglőikből, a villamosaikból. De ez még nem elég. Délen, ahol a négerek nagy tömegben élnek, mindennapi eset az, hogy a törvényes eljárás bevárása nélkül a fekete embert, ha valami vétséget elkövetett, meglincselik." Szól az őslakók, az indiánok szomorú sorsáról is: „Amerika második leigázott faja, a rézbőrű indián, már annyira a végét járja, hogy a katona és az ügyvéd helyett a pap és a tanító jár hozzá. Az első azért, hogy eltemesse a halottait. A második azért, hogy a megmaradottakat átnevelje angol beszédűvé." Balázs Ferenc az Amerikában töltött két esztendő alatt mindvégig a béke és az emberek testvériségének eszméjét hirdette. Angliai és amerikai tanulmányútján kristályosodott ki benne az a terv, hogy visszatérve a távoli szülőföldre az angol szövetkezeti mozgalom, az amerikai farmergazdálkodás és a dániai népfőiskolák mintájára fog faluközösséget szervezni otthon. Keleti bolyongások 1927 októberében hagyta el az Egyesült Államokat. Az Ifjak Világbéke Kongresszusának Előkészítő Bizottsága megbízásából és szerény anyagi támogatásával a keleti országokon át indult vissza Erdélybe. Útjának főbb állomásai: Japán, Korea, Kína, India, Irak, Palesztina és Egyiptom volt. Balázs Ferenc „kisemberként" járt a keleti országokban, s ezért élményei, megfigyelései, következtetései fontos adalékkal járultak hozzá a távcli népek politikai, erkölcsi, életmódbeli és társadalmi arculatának árnyaltabb megismeréséhez, és feljegyzései egyszersmind jelentős kordokumentumok is. Balázs Ferenc a — saját szavait idézve — „füstös, utálatos Yokohamában" lépett először Japán földjére. A kellemetlen város elhagyása után azonban szinte varázsütésre szeretett bele e távolkeleti szigetországba: „Hiába határoztam el, hogy Japánt két hét alatt eligazítom. A hegyei fölmagasodtak körülöttem, a folyói elöntötték az utakat, a népe belém kapaszkodott: nem tehettem. Hosszú évek óta Japán volt az első boldog meglepetésem, s én nem tudtam kiszakítani magamat a szokatlanság mámorából... Tündérországban jártam, ahol a mesék megelevenedtek." Barátaival és magányosan nagy utazásokat tett Japánban. Megismerkedett számos falu, városi peremkerület egyszerű embereivel, életükkel, gondjaikkal, eredményeikkel, történelmi és néprajzi hagyományaikkal. Gyűléseken tört japán nyelven adta elő gondolatait a békéről, barátságról. Őszinte elismeréssel szól a japán emberekről: „Szorgalmas és találékony népség... A japáni sohasem fogja tagadni, hogy ami jót valahol megismert, azt habozás és előítéletek nélkül azonnal a magáévá tette.. . S ennek jelentősége végtelenül nagy. A japáni szabadon átveheti az emberiség összes kincseit; magát mindenki tudásával fölvértezheti, mert neki nem kell félnie attól, hogy egy tál lencséért eladja az örökségét. Az ő országában az újítás nem jelenti más népek uralomra jutását, hanem az ő saját világának bővülését. .." Balázs Ferencet rabul ejtette a keleti szigetország pazar természeti szépsége. A japánok szent hegyéről költői szárnyalású sorokat vetett papírra: „A tengerparttól alig 30 km távolságban emelkedik 12 ezer láb magasságba ez a hajdani tűzhányó (a Fudzsijama), amelynek hóval borított csúcsa ma nem ijeszt, hanem vonz. A hegyek királyasszonya fehér, hókoronás fejét a felhők közé rejtette. Közelebb, egyre közelebb, reggeli hűs mezőkön vándoroltam. Most, most! A felhők vonatja eltávozott; a szent hegy vakító fehérséggel előtűnt, fejét távoli sötét felhők bársonyán nyugtatva."