Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)
A Hortobágy-Berettyó medence népeinek története
sainak. A Berettyó- és a Sebes-Körös, valamint a Hortobágy medence éppen hadműveleti területre esett, ahol 200 évig szinte állandóan háború volt. A rövid, békés időszakokat ugyanis sokszor szakították meg háborús évek. Ha csak a nagyobb hadjáratokat említjük, máris érzékeljük azt a szenvedést, amit a területünkön élőknek el kellett szenvedniük a XVI. és XVII. században, sőt még a XVIII. század első éveiben is. Már 1552-ben a Lippáról Szolnokra, majd Egerbe tartó török had egy része eltetülő hadmozdulatot hajtott végre és végigpusztította Berettyó és a Hottobágy medencéjét. 1593 és 1596 között az ún. hosszú (15 éves) háború szörnyű emberirtását, - a reguláris hadak pusztításait - is túlszárnyalta 1599-ben Gázi Gitáj tatár kán hordáinak rablóhadjárata, mely minden települést elpusztított az Alsó-Nyírvidéken és a Hortobágy mellett. 1658-61 között Szejdi budai pasa többször is végigdúlta a területet, a Hortobágy és a Berettyó mellett levő települések legalább háromszor elpusztultak. Volt olyan város, ahonnan egy év alatt háromszor kellett menekülni, hol a török, hol a német martalócok elől. 1664-ben a váradi török hadak Hajdúnánást és Szentmihályt dúlták, 1676-ban pedig Vámospércs lakosságát a kuruc hadjáratok alatt „a halál torkából" Bűdre, Szent-Mihályra és Téglásra akarták költöztetni. Pedig a XVII. század első felében a hajdúvárosok még az „élet szigetei" voltak. A század elején történt letelepítésük után gyors fejlődésnek indultak és „a medvék és farkasok tanyájának" helyén virágzó településeket létesítettek. Ezt bizonyítja Ralamb Kolos svéd királyi nagykövet ismertetése a hajdúvárosok helyzetéről és gazdálkodásáról. A nagykövet 1658-ban beutazta Szabolcs és Bihar vármegyét, s elkápráztatta az a gazdagság, amit a tönkretett, elpusztult országrészeken átvezető útja után a hajdúvárosokban tapasztalt. Ez a gazdagság azonban alig két évig tartott, mert Szejdi pasa, - „a hajdúvárosok hóhérja" - török hadával elpusztított és legyilkolt mindent, és mindenkit amit útjában talált. A Várad elfoglalására indított török had 1658 és 1660 között a Berettyó felső folyásán 32 települést a földdel egyenlővé tett. Ezt a néhány példát csak azért ismertettük, hogy érzékelni tudjuk azt, mit jelentett a XVI. és XVII. században hadműveleti területen élni. Nyilvánvaló, hogy amikkor egy népnek a puszta élete megmentéséért kellett küzdenie, nem foglalkozhatott a mezőgazdasági kultúra fejlesztésével, de még a meglevő állapot fenntartásával sem. Sőt életben maradásának egyik feltétele éppen a mezőgazdaság érdekében addig létrehozott vízi létesítmények megsemmisítése, a terület elmocsarasítása lett, hogy az idegen hódítók előtt ismeretlen, veszedelmes terület biztosítson számukra menedéket. Eszterházy Pál azt írja a szalontai ütközetről (1636. okt. 6-7.), hogy a törökök az utakat nem ismerték, így elvesztek a sárréti mocsarakban. Ugyanerről a csatáról írja Szalárdi János, hogy a törökök éjszaka úgy eltévedtek a vizeken, lápokon és egyéb sáros területeken, hogy többen hetek múlva is alig tudtak kikeveredni belőle. Pedig állítása szerint akkor aszályos esztendő volt.' Elősegítette az elmocsarasodást a vízimalmok szaporodása is. A törökök étrendjében fontos szerepe volt a különféle kenyereknek, és a kenyérsütés jó jövedelmet biztosított békés években a hódoltsági területen élőknek. Ezért aztán a török nemcsak megkímélte, hanem még épített is vízimalmokat. így aztán a vízimalmok száma a két évszázad alatt megduplázódott. Mindez természetesen csak a hadjáratok közötti kevés békés időszakra vonatkozik, amikor kissé fellendült a mezőgazdasági termelés is. A török ekkor ismertette Szalárdi János: Siralmas magyar krónika. Bp., 1980.
